14. Fejezet

14. Fejezet

Az ágyon feküdtünk, épp úgy ahogy tegnap is a házamban a vendégszobában, és mint akkor ott, itt is felemelő érzés volt a karjaiban lenni. 

- Emlékszel cica, megmondtam, hogy az enyém leszel. – Simított végig az oldalamon, mire megborzongtam. Még a ruhán keresztül is éreztem érintésének bizsergető melegségét. Arcomra halvány mosoly ült, ahogy mindig, ha a közelemben van 

- Nem vagyok a tiéd. – Hangomon hallatszott, hogy mosolygok, így ő is pontosan tudta, még úgy is, hogy arcomat nem láthatta. 

- Dehogy nem baby. – Arcomra egy gyors puszit nyomott, majd felpattant mellőlem. 

- Hé – nyúltam utána, de hiába, mert már csak a levegőt markoltam. Rob nagy csibészes mosollyal fordult felém. Kezem a fejem alá tettem, így jobban láthattam. Borzasztóan jól nézett ki az öltönyben. Sokak hordtak ugyan öltönyt, de csak most tűnt fel, hogy Robon mennyire jól is néz ki. Faja kócos volt, mint ahogy általában mindig. És a csábos mosoly, amiben már az első percben mikor megláttam beleestem. A szívem még sajgott, ahogy fog is talán örök életemre, de valahányszor csak ránéztem Robra mintha a seb széle egyre jobban kezdene összeforrni. 

- Miért nézel így rám? Talán rosszul áll a hajam? – Kérdezte vékony hangon, majd elkezdte lesimogatni. Hangos nevetés közepette, álltam fel és lépkedtem elé, hogy kezeit letudjam fogni. Könnyedén kitudott volna szabadulni a szorításomból, de nem tette. Hagyta, hogy lefogjam, és hogy mélyen a szemébe nézzek. 

- Bolond vagy. – Suttogtam.

- Ezt eddig is tudtam, úgyhogy nem mondtál újdonságot. Te meg gyönyörű. – Bókolt kedvesen. 

- Ezt eddig is tudtam, úgyhogy nem mondtál újdonságot. – Ismételtem meg előbbi szavait, majd elfordultam tőle és a nappali felé indultam, de Rob nem hagyott továbbmenni. Hátamat mellkasához szorított. Ajkai nyakamat kényeztették, ami nagyon is jól esett, de nem éreztem helyénvalónak. Alex most csalt meg és az, amit művelek elfogadhatatlan. Hisz az, akit éveken keresztül szerettem és még valamilyen szinten most is, megcsalt és megalázott, én pedig pár órával később, egy szállodai szobában, egy másik férfi karjaiban vagyok, és jól érzem magam. Elléptem Robtól aki nem ellenkezett. Fejemet lehajtottam és a fürdőszobába siettem. 

Egy aljas embernek éreztem magam. Bennem volt bánat a fájdalom, de valami furcsa és kellemes érzés is, ami csak akkor tört bennem felszínre amikor Rob közelében voltam. Elcsábított a nőcsábász énje és a mélyen, benne rejtőző romantikus és lágy énje is. 

- Kristen mi a baj? Valami rossza tettem? Kérlek, bocsájts meg, ha igen, nem állt szándékomban. –Hangja annyira gyötört, hisz nem akartam, hogy azt higgye, haragszom rá. – A kezemet lassan a kilincsre tettem és mély levegőt vettem, majd kinyitottam. Rob aggódó tekintettel nézett rám. 

- Kris, én nem akartam semmi olyat tenni, ami esetleg….

- Rob nem tettél semmit sem, vagyis nem úgy. Nézd, ezt magamban kell megvívnom, és átgondolnom mindent. Te sokat jelentesz nekem, de még magam sem tudom, hogy hogyan, és az életem most teljesen felfordult. Norára is gondolnom kell, hogy hogyan mondom meg neki, hogy az apja többé már nem lesz velünk, de egyenlőre minden annyira bonyolult és… - Úját a számra téve hallgattatott el, amiért hálás voltam. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és le, míg szemeimben könnyek gyűltek. Úgy éreztem magam, mint egy pohár, amibe csak engedik a vizet, de már nem bír el többet és kicsordul. Rob mellkasára vont és hagyta, hogy kibőgjem magam. Mindvégig szorosan tartott és védelmezett. 

Amikor már nyugodni látszottam előhúzott egy gyönyörű fehér zsebkendőt, majd felém nyújtotta. Hálásan pillantottam fel rá miközben elvettem. Az orromat, lányhoz nem illően fújtam ki. 

- Tartsd csak meg, azt hiszem, neked nagyobb szükséged van rá. 

- Köszönöm és sajnálom, hogy összekönnyeztem a zakódat. 

- Ugyan, majd veszel nekem egy másikat. – Arcomra halvány mosoly ült a mondata hallatán. 

- Igen, majd veszek neked. 

- Na ugye, de azért remélem többet nem fogsz sírni. 

- Nem, azt hiszem, most már nem fogok.  

- Nos, akkor, menj fürödj le és utána elviszlek valahová vacsorázni. – Fogta meg jobb kezem, majd egy csókot nyomott rá. 

- Rendben. De ha büdös vagyok megmondhattad volna nyugodtan, ahhoz nem kell elvinni vacsorázni. – Vigyorogtam rá. 

- Neked van a világon a legcsodálatosabb illatod, és csak, hogy tudd, alig várom, hogy elvigyelek vacsorázni. De egyet szeretnék kérni – nézett rám félve. Bólintottam mire folytatta – kérlek, ma már ne gondolj rá többet. Szeretném egy kicsit elfelejtetni veled mindazt, ami történt és egy kicsit újra olyanná tenni a nap hátralevő részét, mintha sosem mentél volna férjhez és nem lennél anya sem. Habár azt a tündéri kislányt, igazán nehéz lesz pár órára elfelejteni. Mondhatom a legtöbbet tőled örökölte, ebben igazán biztos vagyok. Szóval benne vagy? – Nézett rám reménykedve. 

- Igen, benne vagyok. És hálás vagyok neked. – Egy puszit nyomtam az arcára, majd a fürdőszobába mentem. Az ajtót becsuktam és egy percig neki dőltem. Most pár órára elfelejtem a múltat, elfejtetem az utóbbi pár évet, és olyan próbálok lenni, akinek nincsenek kötelezettségi. Csak egy lány leszek, aki jól fogja magát érezni, egy férfival. 

Rob szemszöge: 

Levettem a zakómat, amit Kristen könnye itatott át. Tényleg nem bántam, hisz furcsa módon neki megadtam volna mindent, amit csak tudtam. Annyira szerettem volna neki segíteni valahogy, hogy enyhítsem a fájdalmát, amit az a szemét okozott, de csak így tudtam. Mellette lenni, ameddig csak lehet, ez tűnt a legjobb  ötletnek. Én tényleg szerettem volna, ha minden jóra fordul közöttük, hisz egy családot tönkretenni, én sem szerettem volna, ahogy azt sem hogy Kristen ennyit szenvedjen.

Nem tudom felfogni, hogy Alex miért tette ezt. Kristen egy olyan nő, akit mindenki akarna magának, éppen úgy ahogyan én is. Ő volt számomra az a nő, akire mindig is vágytam. A mosolyával eltudta érni, hogy mindent elfelejtsek. Ha az én feleségem lenne, sosem néznék más nőre, Alex mégis megcsalta. 

Jó ötletnek találtam, ha egy kicsit Kiszakítom a megszokott életéből Kristent és elfelejtetek vele mindent, legalább egy kis időre. Kezemmel a hajamba túrtam, majd elővettem a telefonom, és Kellan számát tárcsáztam. Nem sokat kellet várnom, és már fel is vette. 

- Te meg hova a ménykübe tűntél? Már mindenütt kerestelek. 

- Sajnálom, de halaszthatatlan dolgom akadt. 

- Ez a dolog véletlenül nem Kristen? – Nevetett fel. 

- Talán. Kellan velem ilyen még nem történt, és nem tudom, mi ez. Valahányszor meglátom, a szívem hevesen kezd el dobogni, és bármit megadnák azért, hogy boldog legyen. 

- Hát barátom reméltem, hogy rájössz erre, nekem is sokáig tartott, de hidd el, hogy csak egy kicsit magadba kell nézned és a választ megleled. Kevin miatt meg ne aggódj én, majd fedezlek haver. 

- Igazán köszönöm. Majd valahogy meghálálom.

- Ezt nem felejtem, és te se felejtsd el, majd akkor . 

- Mikor? – Kérdeztem kíváncsian, mert egyáltalán nem értettem, hogy mire gondol. 

- Tudni fogod, hidd el. – Még mielőtt kérdezhettem volna letette a telefont. 

Azt hiszem Kellan kezd megőrülni. Fejemet csóváltam, majd felálltam az ágyról és az ablakhoz mentem. Washington csodásan nézett, ki ahogy a fények megvilágították az utcákat és a fontosabb épületeket. Nem sokáig tudtam csodálni a kilátást, ugyanis egy hang vonta magára minden figyelmem. Kristen állt a szobában, és testét csupán csak egy falatnyi törölköző takarta. Haja fel volt csatolva, hogy ne legyen vizes ám az apró hajszálak amiket nem tudott felfogni vizesen tapadtak nyakára. Káprázatosan nézett ki, és most volt a világon a legnagyobb szükségem arra, hogy visszatartsam magam. Szinte már fizikai fájdalmat okozott, hogy nem mehettem oda hozzá.

- Rob van egy kis probléma. – Képzeleteimben egy hang azt mondta, reméli, hogy az ágyban szeretné tölteni az este hátralevő részét, nem pedig egy étteremben. Torkomat megköszörültem, hogy válaszolni tudjak. 

- Mi a baj? – Izgatottan vártam a válaszát, ám a válasz közel sem az volt, mint amire számítottam. 

- Nincs mibe mennem. – Tüdőmből egy nagy sóhaj szakadt fel. 

- Emiatt nem kell aggódnod, én már mindent elintéztem. – Ahogy kimondtam már kopogtak is az ajtón. Kristenre mosolyogtam, majd gyors léptekkel az ajtóhoz mentem és kinyitottam. 

- Jó estét uram. Amit rendelt – nyújtotta felém a dobozta, amiben minden benne volt, amire csak szükség lehet. 

- Köszönöm. – A zsebemből előhúztam a pénzt, majd a kezébe nyomtam és visszasiettem Kristenhez.

- Tessék, ebben minden benne van, amire csak szükséged lehet. – Nyújtottam felé a dobozt, amit kétkedve ugyan, de elvett. 

- Mi van benne? – Gyönyörű szemei, most kíváncsiságtól csillogtak, akárcsak egy kisgyereké.  

- Mondtam. Minden, amire szükséged van, de most menj, mert elfogunk késni – toltam a fürdőszoba felé ahova készségesen be is ment. 

Kristen szemszöge:

Ismét a födőszobában álltam, egy hatalmas dobozzal a kezemben, amiben fogalmam sincs, hogy mi lehet. A dobozt a székre tettem és nagyon lassan, mintha bomba lenne benne, felnyitottam a tetejét, de ami benne volt igazán meglepett. 

Egy gyönyörű ruha volt benne. A színe lágy volt, olyan, ami az embert elegánssá teszi. A ruha két színből állt, egy bézs színből, ami a ruha felső része volt és egy világosbarnából, ami inkább a ruha alja. A tapintása, a selyemre emlékeztetett. Volt a ruhához egy csodálatos magas sarkú is, amin ugyan ezek a színek domináltak, mint ahogy a hozzá való táskán is. 

A ruha előkelő volt, és biztos nagyon drága is. Nem szerettem volna felvenni, de azzal biztosan megbántottam volna Robot és ebben legalább szép lehetek előtte, így hát felvettem.

Kezemmel végigsimítottam a ruhán és a tükör elé álltam, hogy a fülembe tehessem a ruhához illő fülbevalót is. Hajamat kiengedtem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. Sminket, csak egy kicsit tettem fel, hisz sosem voltam a nagy sminkelések híve. Még egyszer a tükörbe néztem, de valaki teljesen mást láttam ott. Egy olyan valakit, aki pár évvel ezelőtt voltam. 

Kiléptem a födőszoba ajtaján és Rob keresésére indultam. Megijedtem, hogy talán nélkülem ment el, mert túl sokáig készülődtem, de az órára pillantva láttam, hogy csupán csak húsz percbe tellett az egész. 

Végül megtaláltam Robot, egy helyiségből lépett ki a nyakkendőjét igazgatva, és ha lehetséges még sármosabbnak nézett ki. Amikor megpillantott, kezei megálltak a mozdulatban, és szemében valami felcsillant. Lassan odalépkedtem hozzá, és megigazítottam a nyakkendőt, mai most már tökéletesen állt rajta. 

- Igazán hálás vagyok a ruhák miatt. Biztosan nagyon drága volt. 

- Nálad semmiképpen nem drágább. – Ujjaival gyengéden felemelte állam, hogy szemeimbe tudjon nézni. 

- Én vagyok hálás, amiért ma velem vacsorázol és, hogy engeded, hogy a közeledben lehessek. Gyönyörűen nézel ki. – Pirulva, hajtottam le a fejemet a bók hallatán. 

 - De ideje menünk, ha nem akarunk elkésni. – Kezeinket összekulcsolta, majd miután az ajtót bezárta a lifthez mentünk. A liftben végig csendben voltunk, csak egymás lélegzetét lehetett hallani. 

- Ugye tudod, hogy mindenki minket bámul – néztem fel rá, habár most sokkal kisebb volt a különbség közöttünk a magas sarkúnak hála. 

- Nem minket, csak téged – kacsintott rám. Szívem eszeveszett sebességre kapcsolt, és még akkor is így vert mikor a szálloda elé leparkolt egy gyönyörű szép fehér Audi. Rob elvette a kulcsot a fiútól, aki idehozta az autót, majd kitárta nekem az ajtót. Hálásan rámosolyogtam miközben beültem a gyönyörű szép autóba. Rob megkerülte az autót és ő is beült. 

Az autó halk dorombolással kelt életre, hogy aztán bevehessük vele Washingtont. És én még nem is sejtettem ekkor, mennyire jól fogom magam érezni.

Sziasztok

Remélem tetszett a fejezet és sajnálom a helyesírási hibákat amik ki lesznek majd javítva. :) Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat és pipákat amiknek nagyon örültem és remélem hogy ehhez a fejezethez is kapok majd . 

Legyetek jók és nemsokára itt az őszi szünet :D :D 

Puszi

Beky