Sziasztok itt is a fejezet. Sajnálom, hogy ilyen későn, de ahogy mondtam hozom is. Remélem, hogy tetszeni fog. Legyetek, jók jó éjt mindenkinek.
Puszi
Beky
17. Fejezet.
Kétségbeesetten bújtam az engem ölelő karokba miközben
szememből ömlöttek a könnyek. Az irodám csendjét szipogásom szakította csak
meg. Ashley szorosan ölelt magához, egy percre sem engedett el és hagyta, hogy
kisírjam magam. Úgy éreztem, hogy nem tudom megállni a sírást. Szívem
csordultig tele volt érzelmekkel gondolataim zavarodottak voltak. Szerettem
volna felüvölteni, de nem tehettem. Féltem. Annyira féltem, mint még eddig
soha. Rob olyan dühös, hogy képes lenne bármilyen őrültségre a következményeket
figyelembe sem véve. Szerettem volna visszapörgetni az időt, hogy mindez meg
sem történjen, de már nem tehettem semmit. Alex nem is sejti, hogy Rob őt
keresi és csak reménykedni tudok abban, hogy nem találja meg. Alex élete
számomra már semmit sem jelent, de Rob miattam nem teheti tönkre a jövőjét.
Képtelen volnék a tudattal élni, hogy miattam olyan örültséget követett el,
amire örök életében emlékezni fog. Reménykedtem, hogy Kevin megtalálja és
megállítja még mielőtt cselekedne.
- Sss – Ashley szorgalmasan simogatta a hátam és próbált
megnyugtatni mindhiába. Olyan volt mintha a könnyeim sosem szerettek volna
megállni. A levegő egyre nehezebben jutott be a tüdőmbe. Cselekedni akartam,
tenni az ellen, ami következni fog, de képtelen voltam rá. Egy lépést sem
tudtam tenni.
A jövőbe látni sosem tudtam, de elképzelni valahogy mindig sikerült. Tudtam, hogy majd mikor nagy
leszek, mit szeretnék csinálni, és hogy mit szeretnék elérni mert ha ezek az
álmok vagy jövőképek nem is teljes egészében, de megvalósultak, mégis most nem
tudok előre nézni olyan mintha az életem megrekedt volna itt, egy olyan helyen
melyből kiút nincs.
Még annak ellenére is, hogy tudom ez csak egy pillanatnyi
állapot, ami a velem történtek miatt látszik végtelennek, folytatódni fog
valahogy már nem tudtam úgy előre nézni olyan pozitívan. Egy embert nem könnyű
megváltoztatni főleg nem a nézeteit. Az hogy valaki megpróbálja mindenhol a jót
látni egy olyan adottság, amelyet nem mindenki kap meg nem képes rá, hogy
elzárja a rosszat. Nem hittem, hogy ezt valaha is elveszíthetem, mégis most
olyan törékenynek tűnik akár egy porcelán váza, amiről azt hiszed, hogy szép és
hogy látod minden egyes részét, de rosszat nem látsz benne. Én most jöttem rá
hogy az a szép váza törékeny és lelökték az asztalomról. Már nem látom a
részeit és tudom, hogy nem lehet már összetenni. Nincs senki, aki segíthetne.
Életem titkai, amiket csak én tudok, érzések és álmok bennem élnek és nem tudom
őket megosztani most már senkivel sem. Hogy is bízhatnák ezután bárkiben is
hisz Alex árulása felnyitotta a szemem.
Rob szemszöge:
Őrült tempóban hajtottam Alex munkahelyére remélve, hogy ott
találom. A düh tombolt testemben és mérhetetlen nagy késztetést éreztem, hogy
megöljem azt a férget. Szerettem volna
megértetni vele, hogy mi az a fájdalom. Azt akartam, hogy tudja, van valaki,
aki megvédi Kristent és, hogy nem teheti ezt.
Őrültek módjára rontottam be az irodaházba, majd mentem
recepcióhoz ám kérdeznem sem kellett ugyanis Alex éppen a liftből lépett ki
valamit nagyon magyarázva az egyik férfinak. Lábaim automatikusan indultak el,
már nem tudtam gondolkodni csak tettem, amit a vörös köd követelt.
Kezem nagy lendülettel csapódott Alex arcának. Az ütések
egymás után érték őt, éreztem forró vérét a kezemen, ahogy az orra betört, de
nem bírtam leélni. Az ütések nem lassultak, olyan volt mintha sosem fáradtam
volna el. Kristen arca, és a fájdalom a szemeiben élénken élt bennem, elzárva
azt a lehetőséget, hogy leálljak.
Kevin szemszöge:
Olyan gyorsan siettem, ahogy csak tudtam. Féltem, hogy Rob
valami olyan dolgot követ el, amin már nem tudok segíteni, éppen ezért nem
szerettem volna elkésni. Kristen leírása alapján hamar eltaláltam Alex
munkahelyére. Rob autója az iroda előtt állt és tudtam, hogy elkéstem. Azonnal kiszálltam
a kocsiból, és már rohantam is befelé, de amit ott láttam ledöbbentett. A tömeg
egy kört alkotott, de két ember között éppen belehetett látni a kör közepére. Rob eszeveszettül püfölte Alexet. Mind a kettejük keze és arca egyaránt véres volt, mégis az őket körülálló
emberek semmit sem tettek. Azonnal odarohantam, majd Rob elé álltam aki éppen
megakarta ütni Alexet. Rob persze nem hagyta, hogy lefogjam és ki akart
szabadulni a kezeim közül.
- Az ég szerelmére, jó lenne ha nem csak állnátok és
néznétek, hanem segítene is valaki.
- Már kihívtuk a rendőröket.
- És addig ők nyugodtan meg is ölhetik egymást? – Mikor már
épp kiszabadult volna Rob a kezeim közül az egyik férfi odalépett és segített,
míg Alexet is lefogták. Két kezem közé vette Rob fejét majd mélyen a szemeibe
néztem.
- Rob hallasz? - Tekintete kába volt és tudtam, hogy
gondolatban nem itt jár.
- Itt vannak a rendőrök.
Kristen szemszöge:
- Kevin telefonált, Rob kórházban van. – Remegő kezeimmel
szorosabban öleltem át a térdeimet. Érzelmek hada tolongott bennem, miközben
kétségbeesetten kerestem a kiutat. Emlékek ezrei villantak fel szemem előtt,
még jobban megbolygatva érzelmeim, de egy dologban biztos voltam.
Megkönnyebbültem, hogy Rob nem csinált őrültséget ás bármely furcsa is
szerettem volna most a karjai közé bújni, mélyen magamba szívni illatát és
tudni, hogy biztonságban vagyok. Nem akartam többé találkozni Alexel, mert már
nem volt több erőm elviselni a tetteit, azokat a sebeket amiket ejtett rajtam
mint fizikailag mint pedig lelkileg. Szemeimbe könnyek gyűltek és úgy éreztem
azonnal a kórházba kell mennem. Tudnom kell, hogy hogyan van Rob. Tudnom kell,
hogy biztonságban van-e?
Szemeim fel voltak duzzadva és fájtak a sok sírástól mire a kórházba értem. Már úton voltunk mikor a rendőrség hívott, hogy Alex kórházban
van. Furcsa mód ez a hír nem váltott ki bennem különös fajta érzelmeket. Rob
volt az, akiért már igazán aggódni tudtam.
Ashley a kedvemért gyorsan vezetett a kórház felé ahol első
utam Rob hoz vezetett. Nagy meglepetésemre az ajtó előtt egy rendőr állt. Egy
pillanatra meghökkentem, majd lassan tovább mentem az ajtó felé.
- Elnézést asszonyom, de nem mehet be.
- Mégis miért ne mehetnék be?
- A beteg őrizet alatt van, testi sértés vádjával. Csak
rokonok és hozzátartozók látogathatják meg.
- De hisz én a barátnője vagyok. – Hallottam, ahogy
mellettem Ashley meghökken és csak reménykedni tudtam, hogy nem árulja el az
igazságot. Tudtam, hogy most valami nagyon csúnyát gondol rólam, de muszáj volt
bejutnom hozzá.
A rendőr egy percig mélyen a szemembe nézett, majd meg sem
szólalva kinyitotta az ajtót. Lassan lépkedtem be a sötét szobába, de mielőtt
még tovább mehettem volna a rendőr megszólalt.
- Sajnálom, de csak az úr barátnője mehet be. – Hátrafordulva
láttam ahogy a kezével visszatartja Ashleyt.
- Nemsokára megyek, addig kérlek, várj meg kint. – Ashley bólintott,
majd becsukódott az ajtót.
Szívem hangosan és erőteljesen dübörgött a mellkasomban.
Lassan az ágyhoz lépkedtem, majd leültem rá. A kintről beáradó kevés fény
megvilágította Rob arcát amitől még a lélegzetem is elállt. Kezem a számhoz
kaptam, hogy nehogy meghalja, amint elkezdek zokogni. Szemeimbe könnyek gyűltek
a látottakra.
Rob arca úgy nézett ki mint akit húszan vertek meg. Az orra
eltört a szemöldöke felszakadt csak úgy mint a szája. Szeme alatt lila karikák
voltak és a feje be volt kötve.
Két kézzel próbáltam befogni a szám, hogy még csak véletlenül
se jöjjön ki rajta hang.
Tisztában voltam azzal, hogy ez mind az én hibám és ez csak még
jobban megbénított. Percekig álltam egy helyben mire erőt vettem magamon és közelebb
lépkedtem, hogy letudjak, hozzá hajolni.
Nagyon lassan alig érintve arcát simogattam végig bársonyos
bőrét. Lehajoltam hozzá, majd ajka ép felére lágy csókot nyomtam.
Rob nagyon lassan megmozdult, majd kinyitotta a szemeit.
- Kristen. – Még tudatánál sem volt mikor kiejtette a
nevemet csodás ajkain.
- Itt vagyok.
- Kristen.
- Itt vagyok. Nyugodj meg. – Szemeimbe ismét könnyek szöktek,
amiket hagyta végigfolyni arcomon.
- Kérlek, ne sírj.
- De hisz ez az egész az én hibám.
- Nem, ez egyáltalán nem a te hibád.
- Te még nem láttad magad lemerem fogadni. Rob úgy nézel ki,
mint aki egy hadsereggel küzdött meg.
- Úgy is érzem magam. – Kuncogott fel ám ez köhögésbe torkollott.
- Maradj nyugton. Szólok egy nővérnek, hogy felébredtél.
- Ne, kérlek nem szeretném.
- Akkor mit szeretnél? – Ültem le mellé az ágyra, de
vigyázva nehogy baja essen.
- Téged, csak azt, hogy itt legyél mellettem. Ennél több nem
kell.
- Rob ne legyél buta. Neked egy orvosra van most szükséged
és pihenésre, hidd el nekem.
- Kérlek, maradj még egy kicsit.
- Szeretnék, de nem lehet. Őrizetbe vesznek. Gondolom Alex feljelentett,
de ne aggódj, én majd elintézem. Te csak
pihenj. - Közelebb hajoltam hozzá és adtam az arcára egy puszit.
- Ugye visszajössz még? – Hangja reménytelien csengett.
- Hát persze hogy visszajövök. Nem is tudom, hogy hogyan
hálálhatnám meg mindezt, hisz miattam kerültél őrizetbe és korházba. – Jobb kezét
felemelve arcomra tette és a szemembe nézett.
- Érted még a halált is vállalnám, mert olyan fontos vagy,
mint amilyen soha nem volt senki sem. Érted bármit megtennék, ezt ne felejtsd
el soha sem.
- Nem felejtem el, sosem.
- Köszönöm.
- Neked jár a köszönet, de most pihenj hívok egy nővért.
- Rendben. Gondolom most mész Alexhez, de kérlek, ígérd meg
ha csak egy újjal is hozzád nyúl azonnal szólsz.
- Ezt megígérhetem, de téged elnézve nem hiszem, hogy akár egy
ujját is megtudná most moccantani.
- Igen ebben van valami.
- Most már mennem kell. Vigyázz magadra és mielőtt még elfelejteném,
a rendőr úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. – Meglepődött arcát látva azonnal elkezdtem
magyarázkodni. – Sajnálom, de csak így engedett be.
- Semmi gond. Az a lényeg hogy bejutottál ennél több nem
kell egyelőre. – Az utolsó szót nagyon halkan ejtette ki úgy, hogy alig
halottam.
Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd az ajtóhoz
mentem és kiléptem rajta. A rendőr rám nézett, de nem szólt semmit sem csak
hagyta, hogy elmenjek. Ashley az egyik padon ülve várt ,majd mikor odaléptem
hozzá azonnal felpattant.
- Elmagyaráznád nekem, hogy ez mégis mi a fene volt? Miért
adtad ki magad a barátnőjének, amikor bántotta Alexet?
- Pontosan tudod, jól, hogy miért. Alex és én…. köztünk ez
már nem működik, ha képes volt rám kezet emelni, akkor már nem szeret, és ezek
után kétlem, hogy egy kevéske esély is lenne arra, hogy mi ketten újra olyanok legyünk,
mint amilyenek voltunk. Elhiheted, hogy én sajnálom a legjobban főleg Nora
miatt is, de szívem már foglalt. Nem azt mondom, hogy beleszerettem Robba, de
többet érzek iránta, mint puszta barátság csak eddig erre nem jöttem rá. Senki
kedvéért nem fogok olyat erőltetni, ami már nem megy. Mi van akkor, ha
legközelebb Norára emel kezet. Nem
szeretném ha Nora elveszítené mind a kettő szülőét, mert biztos, hogy az történne,
ha csak egy újjal is hozzáérne.
Az emberek azt gondolnak, amit akarnak, de csak azért, hogy
mindenkinek a kedvére tegyek, nem hagyom, hogy baja essen Norának és ezt
Alexnek is megmondom. Valamikor régen szerettem Alexet de az már a múlt és jobb
ha ezt lezárjuk egyszer és mindenkorra.
