13. Fejezet

Sziasztok. 

Tudom elég későn hozom a fejezetet és már elég sokat késtem vele, de őszintén szólva négy napja írtam a fejezetet és sosem tudtam hogyan alakítsam. Lehet, hogy így sem lett olyan mint amilyenre számítottatok, de remélem hogy azért, majd megírjátok nekem. Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat (amikre már válaszoltam is) És a pipákat is.  

Jó olvasást.

Puszilak titeket. :) 

Beky 

13. Fejezet

Szemeimbe könnyek gyűltek a gondolatra, hogy megcsalt, de erősnek akartam látszani, így nem engedtem, hogy akár csak egy kósza könnycsepp is elszabadulva lefolyón arcomon. Az elkeseredettség és a sértettség egyre feljebb kúszott a torkomon és majd megfojtott. Legszívesebben ordibáltam volna vele, hogy tudja mit is érzek. 

- Azonnal válaszolj! Mióta tart ez? – Üvöltöttem miközben a fehérneműt az ágyra hajítottam. Még undorodtam attól is, hogy csak ahhoz érjek. Alex nem válaszolt, fejét lehajtotta és a szemembe, sem mert nézni. – Emeld fel a fejed és legalább nézz a szemembe, majd válaszolj. Mióta csinálod ezt? – Továbbra sem nézett rám és nem is mondott semmit sem. Elé léptem, majd megragadtam dühösen az állát és felrántottam úgy, hogy szemeibe nézhessek. 

- Mióta tart? – Kiabáltam, de félő volt, hogy könnyeim kigördülnek, ezért egy nagy levegőt vettem, hogy minden erőmet össze tudjam szedni. –Az isten szerelmére azonnal válaszolja, vagy most rögtön elmegyek és legközelebb csak a bíróságon találkozunk. – Hogy tehette ezt? Én azt hittem, hogy minden jól megy köztünk. Én szeretem és erre ő megcsalt. 

- Én..én – dadogta.

- Ezt már tudom. Te igen, és az a nő. Mióta csalsz meg Alex? - Hangom szaggatott volt, és tovább nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Alex továbbra sem válaszolt, és én úgy éreztem, hogy nem vagyok képes a közelében maradni. Még egy pillantást vetettem Alexre, majd elindultam, de elkapta a karomat. Dühösen pillantottam a szorosan fogó kezekre, majd a tulajdonosára. 

- Addig hozzám ne merj, érni ameddig meg nem magyarázod. Sőt tudod mit, nem is kell semmit megmagyaráznod – szakítottam ki kezemet a szorításából, majd dühösen távoztam a szobából. Könnyeimtől semmit nem láttam.

A lift hamar jött, éppen akkor mikor Alex utánam indult szerencsére becsukódott az ajtó, mielőtt még megállíthatta volna. A liftben egyedül voltam, aminek jelen pillanatban mindennél jobban örültem. Összetörve dőltem a falnak, miközben szemeimet törölgettem. 

Nem tudtam felfogni és egy darabig talán nem is fogom. Minden elromlott köztünk és én nem a valóságban éltem, mert a jelek a szemem előtt voltak, de mégsem vettem észre őket. Én már nem vagyok elég Alex számára. 

Utam egy parkba vezetett ahol egy padra ülve bámultam magam elé. Kezemet farmerzsebembe csúsztattam, és előhalásztam a telefonomat, amin nagy meglepetésemre rengeteg nem fogadott hívás volt. A legtöbb mind Alextől jött, de volt ott egy Robtól is. Szerettem volna vele beszélni, de majd csak később, most valaki másra volt szükségem. Valaki olyanra, akit mindennél jobban szeretem. A telefon, csupán csak párat csengett, mire felvette. 

- Kérlek, odaadnád Norának? – Ashley nem mondott semmit, csak odaadta a telefont kislányomnak, amiért most nagyon hálás voltam neki. 

- Szia kincsem, itt a mami. – Könnyeimet letörölgetem arcomról, hogy eltüntessem bánatom nyomait.

- Szia mami. – Vidám vékonyka hangját halva, szívem egy része megnyugodott. 

- Hogy vagy kincsem. Jó ott lenni? 

- Igen. Jackson bácsi olyan vicces. Lovacskázhattam is. – mondta lelkesen és nevetve. 

- És én voltam a ló, Kristen. – Halottam meg Jackson hangját mire egy apró mosoly kúszott arcomra, de ez csupán csak egy pillanatig tartott. 

- Örülök, hogy jól érzed magad. Nemsokára hazamegyek, addig legyél jó. Szeretlek kincsem. 

- Én is szeretlek anya. Apát is hozod majd? – Lelkesedett fel. Az a pár pillanat, míg elfelejtettem Alexet édes mámorító és egyben megnyugtató érzés volt és mindemellett oly kevés. 

- Nem kincsem, csak én megyek. Légy jó és fogadj szót Ashleynek. – Suttogtam félve, hogy hangom megcsuklik. 

- Jó, szeretlek. 

- És is kincsem. – A telefon elnémult, én pedig visszaestem a valóságba, ahol már nem voltam elég a férjemnek. 

Nem értettem, hogy hogyan lehettem ennyire hülye? Hogy nem vettem én észre, hogy Alex már nem szeret és nem talál vonzónak? A félelmeim, valóra váltak. A telefonom hangos csörgésbe kezdett. Nem figyeltem, hogy ki az, csak felvettem és vártam, hogy beleszóljon. A volna túlsó oldaláról érkező hang, váratlanul ért. 

- Kristen. Végre már aggódtam, hogy vagy? – Hangja aggódó volt és bársonyos. 

- Jaj Rob. Minden elromlott. – Fejemet kezembe temettem, miközben éreztem az esőcseppeket bőrömön. Mintha az időjárás is velem lenne. 

- Hol vagy? 

- Washingtonban. – Válaszoltam értetlenül.

- Azt tudom, de pontosan hol? – Kérdezte, mire körbenéztem és megláttam a park nevét az egyik táblán.

- A Creek parkban. 

- Ne mozdulj sehová sem. – Mondta. A telefont letettem. Nem értetem az utolsó mondatát. Hogy értette, hogy ne menjek sehová sem? 

Mellettem a telefon ismét csörögni kezdett, azonban most Alex neve villogott rajta. A düh ismét felszínre tört bennem. Megnyomtam a hívás gombot, majd a fülemhez emeltem. 

- Kristen? Kristen kérlek, bocsáss meg. – Hallottam meg esdeklő hangját.

- Mégis miért tenném? Hisz már nem vagyok elég jó neked, ott van neked a barátnőd, majd az elszórakoztat. De többé engem ne keress, már megmondtam. – Mondtam majd lecsaptam a telefont.

Most a legszívesebben magamhoz öleltem volna Norát és elmenekültem volna a világ másik végére, hogy elfelejtsem ezt az embert, akit valaha és talán még most is, ostoba módon szerettem. Hogy lehettem olyan hiszékeny, hogy azt hittem minden rendben van köztünk. Hisz annyi év, amit együtt töltöttünk és én mindvégig azt hitem, hogy elég vagyok neki. 

A ruhám és a hajam teljesen elázott, már de ez annyira mellékes volt mindaz mellet, amit éreztem legbelül. Előttem az emberek mind valamilyen épületbe siettek be az eső elöl, de én nem akartam sehová sem sietni itt tökéletes volt. 

- Kristen – a képzeletem, már játszadozik velem és olyan hangokat hallok, amiket valójában nem lehet, ám a csodálatos bársonyos hang, ami már oly ismerős volt továbbra is szólongatott. A fejem a hang irányába fordítottam, mikor megláttam Őt. Kezemmel megdörgöltem a szemeimet, hogy biztosan jól lássak, de a kép nem változott, továbbra is felém közeledett. Keze türelmetlenül a hajába túrt és már ezzel sikerül elérnie, hogy minden rossz érzésemet előzte. Felálltam, majd velem szembe megállt. Szemeibe nézve, még most sem tudtam elhinni, hogy ez a valóság, és itt van. Hisz ő neki New Yorkban kellene lennie. 

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, szorosan ölelésébe vont. Át karoltam a derekát, és mélyen belebújtam a mellkasába. Beszívtam az illatát, ami csak még jobban megnyugtatott. 

- Mi történt? – Suttogta hajamba, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. 

- Megcsalt. Már nem vagyok neki elég és már nem szeret. – Zokogtam fel, de ő csak még szorosabban ölelt. Annyira más volt mint Alex. Kicsit eltolt magától, mire azonnal utána kaptam. Féltem, hogy ő is elhagy.

- Sss, nyugodj, meg nem megyek sehová sem. – Lefejtette a kezemet a karjáról, majd kibújt a pulcsijából és rám adta. Amint a felső rajtam volt, lesimította vizes hajam, majd kezét arcomra tette és a szemembe nézett. - Az a fajankó, nem tudja, hogy mit tett. 

- Már nem kellek neki, én már nem vagyok elég, és szép sem. Nem tudom, hogy mit rontottam el amiért megcsalt. Én annyira szerettem… - Hangom elhalt a mondta végén, míg Rob ismét magához ölelt. A felsője csurom víz volt.

- Ugyan ne mond ezt, badarság, te igazán gyönyörű vagy. Ő a bolond, amiért ezt tette. – simogatta hátamat.

- Tényleg szépnek találsz? – Néztem rá reménykedve. 

- Igen – suttogta fülembe, mire megborzongtam. 

- Meg fogsz fázni. – Öleltem magamhoz.

- Inkább én fázzak, mint te. De gyere, jobb ha egy kicsit megnyugszol és száraz ruhát veszel fel. – Elindultunk valamerre, nem tudom, hogy merre én csak Robba kapaszkodtam és egyik lábam tettem a másik után. 

- Te, hogy kerülsz egyébként ide? – Pillantottam fel rá. 

- Talán baj? – mosolyodott el, miközben rám nézett. 

- Nem. Egyáltalán nem baj. – Pirultam el miközben lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa arcomat.

- Így már sokkal jobb. Tudod sokkal szebb vagy, amikor elpirulsz és mosolyogsz. Persze mindig az vagy, de olyankor valahogy elvarázsolsz. 

- Elszoktalak, varázsolni? – Pillantottam fel rá kérdőn, még mindig mosolyogva. 

- Igen, el. – Hangja elvarázsolt, mint mindig. 

- Tudod kis időre sikerült elfelejtetnem Alexet, és ezért hálás vagyok. 

- Én örülök, amiért segíthettem neked. De jobb lenne, ha most sem emlegetnéd őt. Talán jót tesz, majd ha egy kis időre kivered a fejedből, és akkor, majd tisztán át tudod gondolni. Ez az ember egy féreg, már bocsánat, de ha az én feleségem lennél sosem csalnálak meg. Minden egyes percben éreztetném veled, hogy milyen varázslatos is vagy és, hogy mennyire szeretlek. – Velem szemben állt, szemei elvarázsoltak, majd az ajkaira pillantottam, amik kívánatosak voltak. Meg akartam őket ízlelni, ismét. A puhaságát, az édes ízét, és azt a szenvedélyt, amivel csókolni szokott. 

Érezni akartam azt, hogy valaki szeret, hogy valakinek tetszem, úgy ahogy vagyok. És azt akartam, hogy az akitől mindezt megkapom Rob legyen. Kezem arcára tettem, hogy meg tudjam simogatni borostás arcát. Létezhet az, hogy minden gonosz dolog ellenére ő itt van? És mért érzem azt, hogy vele mindent eltudok felejteni ami lényegtelen? A válaszok valahol mélyen bennünk rejtőztek, és csak megtalálni kellet őket, de néha talán ez volt a legnehezebb dolog, de ha kitartóak vagyunk, ráakadunk a válaszokra, és talán a válaszokkal, kapunk egy olyan dolgot, ami felbecsülhetetlen.

- Tudnod kell valamit. – Suttogtam közel ajkaihoz. 

- Sss, majd később megtudom, mert ha most nem csókolhatlak, meg akkor belehalok a vágyba. – Leheletének édes ízét éreztem számban, míg bennem egyre nagyobb lett a vágy az ajkai után. 

- Hát akkor, mire vársz? Csókolj meg! – Suttogtam ajkaiba miközben szemeimet lecsuktam. Ajkaink édes bilincsként zárultak össze, messze eldobva a kulcsot, hogy a megtalálása sok időbe teljen. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem szívének egyre gyorsuló ütemeit, mellkasának emelkedését, ahogy még jobban hozzám préselődött, kezeit arcomon míg másikat a derekamon, ahogy egyre közelebb von, szinte már lehetetlenül közel, hisz testünk már nem volt képes ennél közelebb kerülni egymáshoz, de nem is kellet több. Egy láthatatlan kötél kötött össze minket, ami képes volt arra, hogy akár kilométereken át összekössön, legyünk bármely távol. Erre a kötélre, olyan szoros csomót kötöttünk, itt és most amit már sosem lehet kigobozni. A kötél vastagsága lehetetlenné tette, hogy elszakítsuk, és ez csak most vált igazán valóságossá számomra. Mert nem csak egy munkatársat vagy egy barátot kaptam, hanem ennél valami sokkal, de sokkal többet, egy olyan személyt, aki szívemet és lelkemet is magáénak tudhatja. 

Kezem Rob hátán játszott, vizes pólóján keresztül éreztem hátának minden egyes mozzanatát, ahogy az izmok kidomborodnak, mégis az, amit igazán éreztem az nem a háta volt, hanem a csókja amiben több érzelem volt mint egy kimondott szóban. Minden ott volt, ami bennem is, és ez valahogy igazán boldoggá tett. Elkezdődött bennem egy változás, egy olyan irányba, amitől mindent máshogy fogok látni majd. Rob az aki tudatta velem kimondatlanul is, hogy nem nekem kell ahhoz hibásnak lennem hogy a férjem megcsaljon. Hisz lehettem volna bármennyire is jó feleség, és anya, ha ő már nem szeret. 

Nem mi döntjük el a szívünk választottjának kilétét. A szív az egyetlen, aminek nem tudunk parancsolni. Mert a szerelem lehet, az ami képes egy embert megváltoztatni, olyan valakivé aki anélkül sosem lehetett volna. 

 

Alex volt az életem egyik része, ami szép volt, néha hibákkal teli, de szép és jó, ám ennek valamikor vége kell, hogy legyen. Alex már nem szeret és talán egy kis idővel később már én sem fogom őt. Mert az a sok év mindig az életem része mard csak egy olyan része, amit talán sikerül lezárnom.

Az eső megállás nélkül esett, egymást melegítő testünkre, eláztatva még jobban bennünket. Rob kócos hajába túrtam és még egy észveszejtő csókot adtam neki, majd eltávolodtam tőle. Szemeim, egy percig még csukva maradtak. Féltem attól, hogy ha kinyitom, őket talán rá kell, hogy jöjjek mindez csupán egy álom volt, mindaz, amit vele tölthettem, egy olyan álom része volt, ami megrészegített, és amire mindennél jobban vágytam. Bátorságot véve nyitottam ki szemeimet, és vizes szempilláim alól pillantottam fel Robra. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és le. Az ok lehetett a csók, de lehetett Rob arca is, aki csak úgy ragyogott. Elmosolyodtam piros ajkai láttán, amit én okoztam. Az enyém is ilyen lehetett ugyanis Rob tekintette is ajkaimon volt. 

- Jobb, ha most már bemegyünk, mert még a végén mind a ketten nagyon megfázunk. – Ragadta meg a kezem és magával húzott. A szálloda, amibe bementünk igazán gyönyörű volt. Mindenhol látszott, hogy ez egy igazán elegáns és méregdrága hely. Rob hamar megszerezte a kártyát, így már mehettünk is a lifthez. Sokan megnéztek minket, amiért egyáltalán nem voltam dühös, hisz borzalmasan nézhettünk ki. 

A liftben összekulcsolt kézzel, szorosan álltunk egymás mellett fázva, miközben alig vártam, hogy egy forró vízzel teli kádba ülhessek. A lift ismét meg állt egy szinten és Rob elkezdett kifelé húzni onnan így biztosra vettem, hogy ezen a szinten van a szoba. A folyosón ugyan az a szín dominált, mint lent a recepciónál. A bézs és a sárga, lágy keveréke nyugtatólak hatott rám, míg a padlón lévő szőnyeg kiemelte ez útvonalat. A falakon lévő képek kerete arany színű volt, míg maga a kép, építkezéseket ábrázolt. Egy, ugyan azon épület folyamatos változásait a munkásokkal együtt, akik nagy mosollyal az arcukon álltak a kép mellet, kezükben a szerszámokkal, egymást átkarolva. Mosoly szaladt az én számra is az ő boldogságukat látva. 

Rob megállt, ezzel engem is megállásra késztetve. Tekintetem elfordítottam a képekről és az ajtóra szegeztem. Kíváncsian vártam, hogy kinyissa és megpillanthassam a szobát. Ugyan biztos voltam benne, hogy ugyan olyan, mint mindegyik másik szoba, de izgatott a tudat, hogy egy kicsit bepillanthatok abba, hogy Robert hogyan is él. Még sosem volt, alkalmam látni a lakásást és még csak most tűnt fel, hogy mennyire is vagyok kíváncsi. Az ajtó egy nagyot kattant, majd kinyílt.

Robra pillantottam, aki rám mosolygott, majd maga elé engedett. Nagy mosollyal és kíváncsi szemekkel néztem körbe a szobában, de csalódnom kellet. A dolgai még egy helyben összecsomagolva álltak a hatalmas nappaliban. Ajkaimat lebiggyesztettem, majd Robra pillantottam, aki a falnak dőlve nézett rám. Látva arcomat elmosolyodott. 

- Valami baj van? Vagy, nem tetszik a szoba? – Hangja, mint ma már sokszor aggódóan hangzott.

- Lehet, hogy badarság, de tudod szerettem volna látni, hogy hogyan is élsz, de mivel még szinte nem is voltál itt, így nem láthatom, és ugye még sosem voltam a lakásodon. – Hajtottam le a fejem, hogy elfedjem pirulásomat. Rob nem szólt semmit, és féltem, hogy bolondnak néz, így felpillantottam rá. Épen akkor ért elém. Kezét államra tette és mélyen szemembe nézett. 

- Habár még valóban nem sokat voltam itt, így nem volt alkalmam kupit csinálni, de az elkövetkezendő időt, akár itt is töltheted, így alkalmad nyílna beletekinteni abba, hogyan is élek és a lakásomat, ha visszamentünk szívesen megmutatom neked. Akár minden egyes szegletét.