Boldog Karácsonyt :)

Szeretnék minden kedves olvasómnak és itt megforduló embernek Kellemes Ünnepeket és Boldog Karácsonyt kívánni. Legyen olyan boldog a karácsonyotok mint amilyen az enyém is.

Karácsonykor emlékezzen mindenki arra, hogy mennyi mindent kapott egész év alatt. Nem a tárgyi értékek a legfontosabbak hanem azok, amelyeket kézzel megfogni nem tudunk de szívünkkel megérezzük.Szeretnék mindenkinek még egyszer Boldog Karácsonyt kívánni.

Puszilok mindenkit.
Beky

Közédrekű :)

Sziasztok.

Sajnos ez még nem a friss, de szeretném valamire felhívni a figyelmeteket. Dory és kedves ismerőse nemrég nyitottak egy blogot, amin novellaíró-, kép-, fejléc- és blogversenyeket terveznek indítani, amin mindenkit sok szeretettel várnak. Sajna nekem nem sok időm van, de remélem, azért akadtok páran, akik részt vesznek a versenyen. Nekik előre is sok sikert. Csak bátran.

 http://versenyek-palyazatok.blogspot.hu/

A fejezettel, ahogy tudok, sietek, de még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Remélem, még tudtok egy kicsit várni. A következőkben olyan titkokra derül fény, ami talán megváltoztatja a szereplők eddigi életét. És ha ez sem volt elég ahhoz, hogy kibírjátok, a következő fejezetig akkor írjatok nekem kérdéseket, amikre őszintén fogok válaszolni legyen az az elkövetkezendő történésekkel vagy bármivel kapcsolatos . A kérdéseiteket szívesen várom akár itt a blogon is vagy az e-mail címemen beky499@freemail.hu . Ahol nektek jobb, kérdezzetek bátran. 

Puszi

Beky

Magyarázat

Sziasztok.
Remélem mindenkinek tetszett az előző fejezet. De a következő fejezetet, majd csak később tudom hozni ugyanis ihletem van tudom mi lesz, de sajnos időm nincs. Remélem megtudjátok érteni és igyekezni fogok hogy a suliba is ami kell mindennel végezzek és teljes gőzzel tudjak írni.
A blogra többször is feljövök kevés időre úgyhogy bármi van írjatok, vagy az e-mail címemen is megtaláltok.
Puszi
Beky

16. Fejezet

Sziasztok.Remélem tetszeni fog a fejezet. Puszi, jó olvasást
Beky

16. Fejezet

Az autóban ültünk, Rob vezetett, míg én az anyósülésről néztem ki az ablakon, és azon gondolkoztam, hogy egy nap alatt mennyit is változott az életem. Úgy jöttem Washingtonba, hogy volt egy férjem, aki szeretett, de most már minden megváltozott, és már semmi sem olyan, mint régen volt. A szívem egy darabkája ott maradt vele, abban a hotelszobában, ahol megcsalt.

 Arcomon egy apró könnycsepp csordult végig. Nem akartam sírni, miatta soha többet nem akartam egy könnycseppet sem ejteni, mert nem érdemelte meg. Kezemmel letöröltem a könnycseppet, majd inkább bekapcsoltam a rádiót, hogy eltereljem a figyelmemet. Robra pillantottam, aki az utat nézte, majd rám pillantott. Csillogó szemei láttán elmosolyogtam. Csak neki csillognak így a szemei, és csak ő képes arra, hogy úgy érezzem, nem vagyok egy roncs és, hogy vagyok valaki. 

- Még el kell menünk Noráért is. 

- Nem kell, Ashley hazavitte, és mire hazaviszlek már ott lesz. 

- Köszönöm. - Tekintetem ismét a tájra szegeztem, amiből már nem sok mindent láttam.

A nap lemenőben járt, mire elértük a várost. Hajamba túrtam, miközben torkom egyre jobban összeszorult, ahogy a házhoz közeledtünk. Nem sejtettem milyen lesz, ha visszamegyek abba a házba, ami a kettőnké, és féltem az érzésektől, féltem attól, hogy szembe kellé néznem Norával. Az autó lelassított, majd meg is állt a ház előtt. Nem mozdultam, csak néztem. Tudtam, hogy be kell mennem oda, de féltem, nagyon, és ezt valószínűleg Rob is látta. 

- Nem kell félned. Nora okos kislány, és én is melletted leszek, ha szeretnél. – Hideg kezem, az ő forró kezei közé vette miközben a szemembe nézett. 

- Tudom és köszönöm, de szeretném ezt egyedül végigcsinálni. 

- Rendben van, de kérlek, hívj fel bármi baj is van, és nem számít, hogy hány óra van. 

- Rendben, és mindent köszönök. – Egy percnyi tétovázás után, odahajoltam hozzá, majd egy puszit adtam az arcára. 

Lassan lépkedtem a ház felé, félve attól, ami bent vár majd, de közel sem annyira féltem, mint amennyire kellet volna. Kezemet a kilincsre tettem, és miközben nagy levegőt vettem mosolyt erőltettem arcomra, és lenyomtam a kilincset. Arra számítottam, hogy Ashley ott fog ülni a kanapén Nora mellet, de sehol sem volt. 

 

- De jó, hogy hazajöttél. Már nagyon hiányoztál, igaz kincsem. 

- Igen mami. – Nora felpattant Alex mellől, majd hozzám szaladt. Védelmezően kaptam a kezembe és szorosan magamhoz öleltem miközben Alexre néztem. 

- Mit keresel itt? – Hangomból sugárzott az utálat, és a megvetés. Szerettem volna vele kiabálni, hogy takarodjon innen, de nem tehettem, azzal biztosan megijesztettem volna Norát. 

- Ez az én otthonom is, vagy talán már elfelejtetted? 

- Mami, álmos vagyok. – Nora kicsit hátrébb dőlt, majd a szemeit dörzsölte. 

- Nem, egyáltalán nem felejtettem el. Most felviszem Norát és mire visszajövök, szeretném, ha már nem lennél itt. – Meg sem várva válaszát siettem fel a lépcsőn Norát szorongatva. Mélyet szippantottam rózsa illatából és lassan megpróbáltam lenyugodni. Nem szeretném, hogy megtudja mi is történt. Még nem. 

- Nagyon hiányoztál. Jó volt Jackson bácsiéknál, de veled még jobb. – Nyomott egy puszit az arcomra, majd a nyakamhoz bújt. Könnyek gyűltek a szemembe, de visszatartottam őket. 

- Te is hiányoztál nekem kincsem, de most már nem hagylak egyedül, sosem. – Simítottam végig a hátán miközben beléptem a szobájába. 

- Ígéred? – Pillantott fel. 

- Ígérem. 

Képtelen lennék egyedül hagyni bárhol is. Most már csak ő van nekem. Lassan fürdettem meg, mert így is egy kis időt nyerhetek. 

- Hol van apa? Nem ő olvas nekem mesét? – Kérdőn nézett rám, miközben betakargattam. Nem tudtam, hogy mit mondjak, neki hisz nem hazudhatok. 

- Most kincsem én olvasok neked mesét, ha nem baj. – Halványan rá mosolyogtam és mellé ültem. 

- Nem baj. Örülök neki, hogy most te olvasol nekem.  – Bújt hozzám. A mese túl rövid ideig tartott, de csak nekem, mert Nora szépen elaludt rajta. Nem szerettem volna innen kimenni és szembenézni Alexel. Volt valami, ami nem hagyott nyugodni, amitől úgy éreztem, hogy nem szabad lemennem, de mindezek ellenére nem hátrálhattam meg.  Egy gyors pillantást vetettem még Norára, majd kiléptem a szobából, és egyenest a nappaliba mentem.

 Alex a kanapén ült és tévézett, mintha mi sem történt volna. Bennem egyre feljebb kúszott a düh és már nem bírtam tovább. 

- Hogy van pofád úgy tenni mintha mi sem történt volna? – Még csak rám sem nézett, mintha ott sem lettem volna. – Alex, azonnal válaszolj. – Szemeit továbbra is a tévén tartotta. Könnyek gyűltek a szemembe a dühtől, de visszatartottam őket. A falhoz rohantam, majd kitéptem a vezetéket, így a tévé elnémult. – Kérdeztem valamit, és te válaszolni fogsz, de ha esetleg elfelejtetted már újra felteszem a kérdést. Mit keresel itt?

- Ez az én házam is Kristen, és jogom van itt lenni. 

- Semmi jogod nincs. Egy utolsó aljas szemétláda vagy Alex, és még van képed idejönni, mintha nem törtét volna semmi sem. Hisz megcsaltál. 

- Ugyan Kristen, nem felejthetnénk el? Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Én szeretlek és talán ha több időt töltenénk együtt… – Keze államra siklott, majd végigsimított rajta. – És talán ha lenne, még egy gyerekünk, minden helyreállna. – Másik kezét hasamra simította, én pedig már nem bírtam tovább. 

- Nem Alex, neked sürgősen segítségre van szükséged.  Te már nem szeretsz, mert ha szeretnél, akkor nem tetted volna mindezt. És nem is értem, hogy hogyan gondoltad a gyereket. Utállak Alex és sosem fogom elfelejteni, amit tettél, képtelen lennék akár csak hozzád érni is. Undorodom tőled. Nem volt időm felfogni sem, ami történt, csak akkor eszméltem fel, mikor már a földön voltam. Arcom égett Alex tenyerétől, ami nagy erővel csapódott nekem. Hajam az arcomba lendült, ahogy a földre kerültem és kellet pár másodperc, míg felfogtam, hogy mi is történt. Kezem forró arcomra simítottam, majd nagyon lassan felpillantottam Alexre. Fel sem tudom fogni, hogy képes volt erre. 

- Jaj Kristen, én annyira sajnálom. – Guggolt le elém, de már nem érdekelt, hogy mit csinál. 

- Soha többé, ne merj hozzám érni. – Szemeim égtek a könnyektől, amik kifolyni készültek, de mielőtt akár csak egy csepp is kifolyt volna. Felpattantam, majd felszaladtam a lépcsőn egyenesen be Nora szobájába és bezártam az ajtót, majd hagytam, hogy a könnyeim végigfolyjanak az arcomon miközben az egyik fotelba telepedtem. Lábaimat felhúztam és átöleltem. Fájt a szívem úgy, hogy majd bele pusztultam. Hogy tehette ezt Alex, hogy volt képes megütni ennyi év után?

Pár perc gondolkodás után azonban rájöttem, hogy nem jól ismertem, mert sosem volt alkalmam megismerni őt, mindazok ellenére, amit hittem. Én szerettem mindig is, és sosem tudom elfelejteni őt, de azt sem, amit ma tett és képtelen lennék megbocsájtani neki. Én nem csalom meg azt, akit szeretek, sosem. 

Könnyeimtől szemeim elnehezültek és egyre laposabbakat pislogtam. Mielőtt szemeim lecsukódtak volna még láttam Norát, és örültem, hogy nyugodtan alszik és legalább neki nem kell mindezt végignéznie, majd álomba merültem. 

Reggel borzasztóan éreztem magam. Testem elgémberedett a fotelben alvástól. Szemeim égtek, mert nem tudtam kialudni magam és az arcom fájt. Biztosra vettem, hogy meglátszik Alex ütése. Halkan keltem fel a fotelből nehogy felkeltsem a még édesen alvó Norát. Utam a szobánk felé vettem és reménykedtem benne, hogy Alex nem lesz ott. Ez esetben imáim meghallgatásra találtok ugyanis a szobában senki sem volt. 

A gardróbba mentem és kivettem belőle a ruhákat, amiket a munkába veszek fel, majd a fürdőbe mentem. A ruháimat ledobtam az első helyre, ami szabad volt, majd megengedtem a csapot. Nem szívesen néztem a tükörbe, de muszáj volt felmérnem a helyzetet, de bár ne tettem volna.

Borzalmasan néztem ki. Szemeim fel voltak dagadva a sok sírástól, és a kialvatlanságtól. Bőröm fehér volt, de az arcom a baloldalon az államnál lila. Újra sírhatnékom támadt, de erőt vettem magamon és inkább beálltam a víz alá, ami némiképp segített ellazulni és egy kicsit kikapcsolódni. 

Gyorsan felöltöztem és a megszokottnál több sminket tettem az arcomra, de az sem segített valami sokat mégis talán nem volt annyira feltűnő. Amint mindennel végeztem Norához mentem és felöltöztettem. Amíg elkészültünk Alexet sehol sem láttam, aminek nagyon örültem. Nora előtt mosolyogni kényszerültem, de mellette valahogy mégsem volt annyira kényszer. Abban viszont biztos voltam, hogy a munkahelyen már nem lesz ennyire könnyű dolgom. A hazudozás nekem sosem ment valami jól és féltem, hogy most sem fog. 

- Apa hol van anya? – Pillantott fel rám Nora miközben a kocsihoz mentünk. 

- Nem tudom kincsem. – Nem kellet neki hazudnom, mert tényleg nem tudtam, hogy hol van, de különösebben nem is érdekelt. Azt szerettem volna, hogy minél távolabb legyen tőlem és addig nem is érdekelt, hogy hol van, amíg nem az én közelemben. 

Norát kitettem az óvodában és megmondtam az óvónőknek, hogy csak én vihetem haza senki más nem. Nem szeretem volna ha Alexnál van Nora, féltem tőle, hogy elviszi, ha megint elborul az agya. Jól megpuszilgattam az én kis tündéremet, majd a munkába mentem. Minden a szokásosan zajlott nagy volt a zaj és mindenki sürgött forgott épp úgy, ahogy lenni szokott. Az irodám üresen állt, mint ahogy szokott is. Az asztalomon ott volt a friss újság. Leültem a székre majd kezembe vettem az újságot. 

A főcímen az szerepelt, hogy egy anya és gyermeke az életét veszítette autóbalesetben. Szívem összeszorult a gondolatra hogy az élet milyen törékeny is. Bármikor megtörténhet velünk is hogy elindulunk otthonról és már sosem megyünk oda vissza. Bármikor megtörténhet, hogy sosem látjuk viszont azokat, akiket szeretünk. És nem láthatjuk, ahogy a gyermekünk felnő, megházasodik, és hogy meg tanulja milyen szülőnek lenni. Csak most jöttem rá hogy mennyi minden fontos ezen a világon, és hogy tovább kell lépnem. Alex már nem szeret és már én sem érzek úgy iránta, ahogyan kellene. 

Az ajtón kopogtatta mire letettem a kezemben lévő újságot, majd beengedtem az illetőt, és mint az kiderült Rob volt az. 

- Szia. 

- Szia. Hogy vagy? – Szemeiben aggodalom tükröződött miközben felém lépkedett. 

- Jól. – Szűkszavúan válaszoltam és nem tudtam, hogy viselkedjek vele. Talán jobb lenne, ha nem tudná azt, ami történt. 

- Tegnap minden rendben volt? Felhívtam a szállodát, hogy a ruháidat küldjék el, de azt mondták, hogy Alex már kijelentkezett. – Persze hogy kijelentkezett, azért mert hazajött. 

- Nem, nem volt semmi. – Figyelmemet próbáltam az iratokra terelni, amik az asztalon voltak, mert féltem hogy ismét elsírom magam. 

- Hé. – Lépett hozzám, majd az államnál fogva felemelte a fejem, de én kirántottam kezéből és felálltam. Karomnál fogva megragadt és nem engedett. Nem szerettem volna a szemébe nézni, de megtettem, tudnom kellett, hogy mit gondol. Ahogy megláttam az arcát egy szívdobbanásnyi pillanatra megijedtem.  

 - Ezt ő tette? – Keze egyre jobban szorította a karomat és már fájt. 

- Rob a karom. – Pillantottam le a kezére, ami meglazult, majd elengedett. 

- Ő tette? – Csak bólintottam, majd vártam, hogy mit reagál, de nem mondott semmit sem, hanem megindult az ajtó felé. Lesokkolva álltam és csak néztem, ahogy elmegy. Nem tudtam, hogy hová megy, és hogy mit szeretne. Mi van, ha valami ostobaságot tesz? Azonnal utána iramodtam. Az emberek megbámultak, ahogy Rob után futottam, de ez volt a legkisebb gond, ami érdekelt. A liftén értem utol Robot és azonnal karon ragadtam. 

- Hová mész? – Magam is meglepődtem, hogy mennyire hisztérikus a hangom.  – Rob kérlek, válaszolj. – De még mindig nem válaszolt semmit sem. – Az isten szerelmére Rob azonnal válaszolj. 

– Üvöltöttem rá, mire felém fordította a fejét, a lift ajtaja kinyílt és csak egyetlen mondatott mondott mielőtt az ajtó becsukódott volna. 

- Megölöm azt a barmot, amiért ezt tette. – Mereven bámultam a lift szürke sima ajtaját. Az agyam képtelen volt a gondolkodásra és arra, hogy felfogja az imént hallottakat. A szavak fülemben csengtek, de nem tudtam összekötni őket és értelmezni. 

- Kristen, minden rendben? – Kevin hangja távolról hangzott és biztos voltam benne hogy mindenki engem nézet mégis mikor felé fordultam mellettem állta. – Jézusom mi történt az arcoddal. 

- Rob… Rob – a levegő szaggatottan áramlott ki tüdőmből. A levegő csak nehezen telítette meg tüdőmet és úgy kapkodtam mintha kilométereket futottam volna. – Rob.

- Mi van Robbal? – Hangja ijedté vált szemeiben félelem tükröződött. 

- Valami őrültségre készül. 

Robert szemszöge: 

Nagy léptekkel siettem a kocsimhoz miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan volt arra képes Alex. Hogy tudta megütni mindazok után Kristent amit tett. A düh egyre nagyobb méretet öltött bennem és meg akartam az a férget ölni, amiért bántotta. Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy tudja meg mi az a fájdalom, és hogy érezze azt a szenvedést, amit Kristen is érzett. 

Szemem előtt lebegett a kép Kristen arca az a fájdalom, ami tükröződött a szemeiben a düh és a félelem. Életem hátralévő részében már nem fogom elfelejteni azt. Kezeim erősen markolták a kormányt és alig vártam, hogy behúzhassak Alexnek. 

Szívem hevesen dobogott és csak arra tudtam gondolni, hogy többé ne essen Kristennek bántódása. Képtelen volnék nézni, ahogy napról napra újabb és újabb sérülésekkel jöjjön be. Vagy mi van, ha annyira elborul Alex agya, hogy Norát is bántsa. 

A telefonom hangosan felcsendült mire elővettem. A kijelzőn Kevin neve villogott. Fülemhez emeltem a telefont. 

- Rob, hol a fenében vagy? – Hangja dühös volt. Tisztában voltam vele hogy tudja már mi is történt. 

- Autóban. – Válaszom rövid volt és idegesítően hatott Kevinre. 

- Azt én is gondoltam. Ne csinálj semmi őrültséget. – Nem feleltem arra, amit kért, mert úgy sem fog tudni megállítani. 

- Rob hall…

- Rob kérlek, ne csinálj semmit. Ez csak véletlen volt. 

- Mind a ketten tudjuk, hogy nem véletlen volt, és ha valaki nem fogja megállítani, akkor mindez csak folytatódni fog, azt pedig nem fogom hagyni. Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy így megtörve lássalak. Sajnálom…. – A telefont az ülésre dobtam, majd tövig nyomtam a gázpedált. 

15. Fejezet

Sziasztok. Meghoztam ezt is. Nagyon köszönöm az előző fejezeteknél a komikat és a pipákat is. :)
Boldog Szülinapot Szilvi, most, hogy tudom mikor van a szülinapod, szerettem volna ma hozni a fejezetet, mint egy ajándékot. Remélem tetszeni fog, és mindenki másnak is. 
Jó olvasást. :)
Puszi
Beky

15. Fejezet.

Az autóban sötét volt és csupán csak néha szökött be egy kis fény az út menti lámpáknak köszönhetően. Feszengve próbáltam vissza fojtani a kíváncsiságot, ami Rob felé irányult. Sokszor magamat kellett figyelmeztetnem, hogy ne bámuljam olyan sokáig. Arca a sötétségbe veszett, mégis olyan volt, mintha minden fény felé irányulna. Láttam arcának körvonalait, kócos haja összevisszaságát és szürkéskék szemének lágy csillogását. Ajkamba haraptam és kezemet szorosan összekulcsoltam, hogy még csak véletlenül se tudjak hajába túrni, ami úgy vonzott. Tekintetem csak nagy kínok és akaraterő árán sikerült az ablakon kívüli világra fordítanom, ami annyira távolinak tűnt, mintha nem is ebben élnénk. Ebben az autóban ülve mintha egy másik bolygón lennénk, ahol rajtunk kívül nincsen senki és semmi. Sem a gondok nehéz súlya nem nyomja, lelkem sem a bánat keserű íze nem érződik torkomban. És csak néha, arra a pár másodpercre, míg kinézek az ablakon tér vissza minden, ami ezzel a bolygóval kapcsolatos, a súly, ami nyom a keserű íz, de talán mindez az, ami segít abban, hogy ne feledjem mindez igazi, megtörtént és sosem felejtődik el.

Furcsa módon, mindannak ellenére, ami ma történt, olyan izgatottság és öröm van bennem, aminek nem szabadna jelen lennie, mégis itt van. 

- Mi jár a fejedben? – Rob érdes, mégis lágy hangja szakított ki gondolataim egyre furcsább menetéből. Fejem ismét felé fordítottam miközben egy kisebb sóhaj szakadt fel tüdőmből. A megkönnyebbülés sóhaja? Igen, egyértelműen az. De miért érzem úgy, hogy minden sokkal könnyebb, ha őt nézhetem, ha tudom, hogy mellettem van? Erre a választ már nem tudtam, de talán idő múlásával ezt a kérdést is megfejtem, és a választ is megkapom. 

- És a tiédben? – Ajkai lágy mosolyra húzódtak. Csupán csak egy percig nem válaszolt majd ajkai szétnyíltak. Szemeimet le sem tudtam venni róluk.

- Ma Cheri, én kérdeztem előbb. – Lélegzetem egy pillanatra elakadt. 

- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – Hangomon érződött a meglepettség. Rob ajkai ismét mosolyra húzódtak, ma már oly sokszor. 

- Sok minden van, amit még nem tudsz rólam, de a beszélgetést majd az étteremben folytassuk. – Pillantott előre, így én is azt tettem. Közvetlenül előttünk egy csodálatos étterem volt. Sötétségben lévő éttermet a lámpák olyan bűvössé és széppé varázsolták, aminek képtelenség lett volna ellenállni. Az étterem látszólag igen elegáns volt, ám ennek ellenére nagyon sokan voltak. Rob eltűnt mellőlem, majd az ajtó kinyílt és ott állt ő, felém kezét nyújtva, lágy mosollyal az arcán. Ajkaimat beharaptam majd a kistáskámat szorosan megfogtam a bal kezemben, míg a jobbat Rob meleg kezébe helyeztem. Épphogy kiszálltam a kocsiból már valaki be is pattant, hogy leparkolhasson vele. 

Kezeinket összeillesztve sétáltunk a bejárat felé. Bennem egyre nagyobb lett a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az épület belül. Az ajtó lassan nyílt ki előttünk, miközben kíváncsiságomnak eleget téve pillantottam körbe. 

- Jó estét Mr. Pattinson. Öröm önt újra látni. – Mosolyodott el a lány, aki a pultnál ált. Fekete haja kontyban volt a feje tetején. Valamikor még tökéletesen simulhatott fejére minden egyes hajszál, mostanra viszont egy-kettő kiállt és kilógott a kontyból. Pont úgy nézett ki, mint aki már órák óta dolgozott, mégis szemei csillogtak, ahogy Robra nézett. Torkomon egy furcsa, már ismert érzés kúszott fel, ami nem más volt, mint a féltékenység. Rob káprázatos mosolyával jutalmazta meg a lányt és habár közel sem hasonlított arra, amit felém mutat, mégis szerettem volna, ha rajtam kívül senki másra nem mosolyog. Vagy legalábbis egy nő neműre sem. Kezem kihúztam meleg keze közül mire értetlenül pillantott rám. Arcomon továbbra is ott volt a mosoly, ami ugyan nem volt őszinte, de reméltem, hogy annak látszik. 

- Odavezetem az asztalhoz magukat. – Mondta, majd kilépett a pult mögül mindeközben még tisztábbá vált, hogy milyen csinos is. Rob biztosan megismerkedett már vele is közelebbről. Vékony volt, de nem túlzottan, hanem éppen úgy, hogy ha az utcán végigmegy, mindenki visszafordul utána. Élénkpiros inget viselt, ami nem volt teljesen begombolva, hozzá egy fekete csőnadrágot, mely rásimult vékony lábaira, ehhez pedig egy szintén fekete magas sarkút viselt. Lábai nem inogtak meg járás közben. Olyan magabiztosan lépkedett, mintha magas sarkúban született volna. Ezzel én is így voltam. Emlékszem én is mindig anya magas sarkúit hordtam, de akkor folyton elestem. Akkor megfogadtam, hogy nekem olyan munkahelyem lesz, ahol folyton magas sarkút hordok. Anyám tiltása volt az, ami erre a fogadalomra ösztönzött. Gyerekként minden másnak tűnt és úgy véltem anya önző, amiért nem engedi, hogy én is azokban a cipőkben járhassak. Akkor ott hittem, hogy valóra is válik, és így is lett. 

Ajkaimra mosoly ült a kellemes emlékek visszaidézésétől. Mennyire is egyszerűbb lenne, ha még mindig olyan kicsi lehetnék. Nem voltak gondok és úgy tűnt én mindent elérhetek, amit csak szeretnék. Úgy hittem ez így is van egészen addig, míg meg nem láttam Alexet azzal a másik nővel. 

- Ne gondolj rá. Ez most a mi esténk – Robert érdes hangja pillanatnyi megállásra késztette szívemet, majd eszeveszett vágtára. Gondolataimba ugyan nem láthatott bele, de szemem és arcom mindent elárult. 

Kérésének próbáltam eleget tenni és nem gondolni a mai nap folyamán többet rá. Szerettem volni ezt az estét eltölteni úgy, hogy fejemben nem villannak fel a képek róla, ahogy egy másik nőt ölel. Mégis nagyon nehéz volt, ám valami furcsa oknál fogva, mikor Robra néztem, úgy éreztem, ez mégsem olyan nehéz. 

****

Egymás szemébe néztünk az asztal felett. Gyönyörű szürkéskék szemében tükröződött az asztalon lévő lámpa fénye és még valami más is helyet kapott mellette. 

- Mint az kiderült nem sok mindent tudok rólad. – Szakítottam meg a köztük beállt csendet. Az asztalunk kicsit arrébb esett a többi asztaltól, egy olyan helyre, ami takarásban volt így senki sem látott minket. A kilátás csodálatos volt és látni lehetett egész Washingtont. 

- Valóban nem sok mindent tudsz, ahogy én sem rólad. 

- Akkor ezen most változtatunk. – Mosolyogtam rá, mire csak bólintott. 

- Hol tanultál meg franciául? – Néztem rá kíváncsian, majd ittam egy kortyot a Rob által kiválasztott borból. 

- Még a gimnáziumban volt egy cserediák program, aminek következtében kijutottam 

Franciaországba fél évre. – Ajkaira ismét az a csábos mosoly ült, miközben messze révedő tekintettel pillantott az asztalra. – Én egy nagyon kedves családhoz kerültem, akik mindenben segítettek. A hat hónap elteltével olyanná váltak, mintha a második családom lettek volna. 

- Akkor nagyon jól érezhetted magad.  

- Igen nagyon. Rengeteg barátra tettem szert ott is. 

- És barátnőre? – Mielőtt megállíthattam volna magam már ki is csúszott. Félve néztem Robra, várva hogy valami rosszallást látok az arcán, de semmi ilyen nem volt csak egy kisebb mosoly. Nem igazán értettem Robot. Olyan váratlan dolgokat csinál, amikkel teljesen meglep.

-  Ha arra vagy kíváncsi, hogy volt e ott barátnőm akkor a válaszom igen. Tudod, mondhatnám, hogy onnantól lettem ilyen ember, amilyen ma is vagyok. 

- Értem szóval gimis korod óta bolondítod a lányokat. – Kezembe vettem az étlapot, hogy eltakarhassam az arcomat, ezzel csak az volt a baj, hogy így én sem láthattam az ő arcát. 

- Igen, az óta. – Hangja rejtélyesen hangzott mintha nem mondott volna el mindent.

- Mindenkit megkapsz, akit csak akarsz? – A lapot mustráltam és nagyon kíváncsi voltam. Az egyik ujja megjelent az étlap tetején, majd eltolta, hogy szemeimbe nézhessen. 

- Nem, sajnos nem, de sosem adom fel. – Mélyen és jelentőségteljesen a szemembe nézett. Éreztem, hogy az arcomat egyre inkább elönti a pír. Válaszra nyitottam a számat, de egy másik hang belém fojtotta a szót. 

- Sikerült választani? – A pincérre pillantottam, aki fiatal volt. Haja szőkésbarna rövidre vágva kócosan állt a feje tetején. Zöld szeme villogott a tompa fényben, ahogy engem nézett, a zavarom csak még nagyobb lett. 

- Igen már választottunk. – Rob hangja érdes és távolságtartó volt, mégis szívem melengette, hogy most ő az, aki féltékeny. - Szeretnénk kérni Két görög gyümölcslevest. Szintén kettő Firenzei sertéssültet rizottóval, desszertnek pedig egy Brownit és egy Szuflét. – Amint elmondta, hogy mit kérünk többet nem pillantott a pincérre és én sem mertem. Késztetést éreztem rá, hogy szóljak, mégis mit képzel, hogy helyettem is ő rendel, de nem tettem. Nem szerettem volna most összeveszni vele. 

- Hogy kerültél ide?  - Próbáltam témát terelni és visszahozni egy kicsit az este hangulatát. 

- Úgy, ahogy te is. Idejöttem. – Rejtélyes tekintettel pillantott felém, miközben szemeibe visszatért az a különös csillogás.

- Akkor miért jöttél ide? – Sejtettem, hogy egyhamar nem fogok választ kapni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. 

- Talán nem örülsz annak, hogy itt vagyok? 

- Nem illik kérdésre kérdéssel felelni, úgyhogy kérlek, válaszolj a kérdésemre.

- Ha megválaszolod az előbb feltett kérdésemet megmondom a választ a tiédre.  Szóval nem örülsz, hogy itt vagyok ma Cheri? – Kezébe fogta borral teli poharat, majd ajkaihoz emelte, de szemeit nem vette le rólam. Szívem nagyot dobbant a ma már másodszor halott becézésre. Eddig még sosem éreztem ilyet, még Alex közelében sem.

- De örülök csak nem értem, hogy hogyan kerültél ide. – Fejem megráztam és kényszerítettem magam, hogy elszakadjak igéző tekintetétől. 

- Tudod mikor rávettelek, hogy el gyere, örültem, de csak az egyik részem, mert a másik viaskodott velem és alig bírtam visszatartani magam, hogy hagyjalak elmenni. De mikor a reptéren álltunk és láttam, ahogy egyre messzebb mész tőlem, úgy éreztem, hogy muszáj utánad jönnöm. Így hát eljöttem. 

- És Kevinnek mit mondtál? Kíváncsiskodtam tovább. 

- Semmit. Nem kötelességem elmondani neki, hogy mit csinálok. – A köztük lévő viszony minden bizonnyal nem valami jó. Talán Kevin úgy érzi, hogy neki kell irányítania a testvérét, Rob pedig nem olyan ember, aki eltűri, hogy irányítsák. Amikor az ételt kihozták a beszélgetésünk más irányba terelődött, hétköznapi dolgokat tárgyaltunk ki. Nagyon jól éreztem magam vele és mire a desszerthez értünk a kis elzárt helyiség a mi nevetésünktől zengett. Megtudtam, hogy Kellenel rengeteg olyan dolgot csináltak, amit nem igazán szabadott volna, és hogy az egész utca ismerte már őket. 

Pillantásom a két desszertre esett, amit az egyik hölgy pincér tartott. A fiú többet nem jött vissza, nem tudom az okát, de örültem neki. Pillantásom hol az egyik, hol a másik süteményre vándorolt, nem tudtam dönteni, ezt Rob nagyon viccesnek találta és alig bírta visszatartani a nevetését. A pincér türelmesen állt és várta, hogy válasszak, egy szava sem volt. Ő is mosolygott, nem tudom, hogy rajtam vagy valami máson, de egy ember ide vagy oda mér nem számított. Tudtam magamról, hogy elégé nevetségez az, amit csinálok, de egyszerűen nem tudtam dönteni. Olyan jól néztek kis, hogy legszívesebben mindegyiket megettem volna. 

- Ez egyáltalán nem vicces – rivalltam rá minden komolyság nélkül Robra. Fejem a pincér felé fordítottam – a Szuflét kérem.

- Miért nem eszed meg mind a kettőt?

- Persze, nem egy hízómalac vagyok, és egy ilyen nehéz vacsora után amúgy sem tudnám megenni mindkettőt. Legfeljebb majd eszek a tiedéből egy keveset. – Rob mosolygott, majd elkezdtünk enni. 

- Kérsz belőle? – Pillantottam felé kérdőn. 

- Igen.

- Akkor kérem a villád. – Néztem fel rá. 

- Add csak a tiedéről. – Szemei fényesen megcsillantak, ahogy rám nézett. Ajkaimat összezártam, majd villámat a süteménybe szúrtam és felé nyújtottam. 

Végig egymás szemeibe néztünk. Azt akartam, hogy én legyek a villa, ami a szájához ér. 

- Mmmm igazán finom, de tudok olyat, ami sokkal finomabb és édesebb ennél. – Engem nézett és tudtam, hogy rám gondol. Éreztem.

Felemelte villáját, amin az ő süteménye volt és felém nyújtotta. – Nagyon finom volt, finomabb, mint amire én számítottam. 

- Igazán finom és édes, de én is tudok ennél sokkal édesebbet és finomabbat. – Kacsintottam rá. 

- Tudod, néha igazán meg tudsz lepni. Mire azt hinném, hogy már semmi újat nem tudsz mutatni, meglepsz valamivel. 

- Igazán sajnálom, én már csak ilyen vagyok. 

- Egy cseppet sem sajnálod. És élvezed, hogy elcsábítasz. – Egy pillanatra ledöbbentem és nem értettem, hogy miért mondja ezt, majd leesett. Be kell vallanom, hogy így volt. Jól éreztem magam miközben flörtöltem vele, valahogy fiatalabbnak éreztem magam és csábosnak. 

- Valóban élvezem, de te sem tagadhatod, hogy élvezed, mikor minden eszem eltűnik, valahányszor csak rám mosolyogsz. 

- Á szóval elveszted az eszed, ha rád mosolyogok. – Vigyor az arcán hatalmas lett. 

- Igen, még ha nem is szabadna. – Arcomról eltűnt minden jókedv. 

- Na, gyere, menjünk.

Robert kifizette a számlát, amibe szerettem volna beleszállni, de nem engedte így ráhagytam. Lassan és boldogan egymás kezét fogva sétáltunk ki az étteremből, ami előtt már ott állt az autó.  Rob ismét kinyitotta nekem az ajtót és miután beültünk a szálloda felé vettük az utat. Az idő haladtával egyre kevesebben voltak kint az utcán. A város szépségéből semmit sem vesztett. 

- Jól éreztem magam. Igazán hálás vagyok, amiért elfelejtetted velem legalább egy kis időre Alexet. – Habár az este folyamán teljesen nem tudtam kiverni a fejemből, ahogyan senki sem. Ezt nem lehet elfelejteni. Ha valakit ennyire megbántanak az örökre sebet hagy benne. 

- Nagyon örülök, hogy jól érezted magad. – Tekintetét nem vette le az útról, aminek örültem.

Kényelmesen és jóllakottan ültem az autóban, amiben kellemes meleg volt. Az idő kezdett egyre hűvösebb lenni, ahogy közeledett a tél. 

- Remélem Nora jó kislány. Még sosem hagytam ennyi időre egyedül. 

- Biztosan nincs vele semmi gond. Tudod, nagyon aranyos kislány. 

- Igen tényleg az. Eddig sosem volt vele semmi baj, de úgy érzem, hogy a neheze még csak ezután.

- Nos igen, a kamaszkor senkinek nem könnyű. 

A szállodához visszaérve felmentünk a szobába. Magas sarkúmat azonnal levettem és leheveredtem az ágyra Rob mellé szorosan hozzábújtam fejemet mellkasára tettem.  

- Holnap hazamegyünk? – Szakítottam meg a szoba csendjét. 

- Igen, ha szeretnél. 

- Szeretnék. Jobb lesz, ha már Nora is a közelemben van. 

- Alex biztosan beszélni szeretne majd veled. 

- Én viszont nem szeretnék szóba állni vele. Soha többet. – Ültem fel, hogy szemeibe nézhessek. Ő is felült, majd egyik kezét arcomra tette és a szemeimbe nézett. 

- Ha nem szeretnéd, akkor soha többet nem megy a közeledben, erről gondoskodom. – Meg szerettem volna kérdezni, hogy mégis mire gondolt, de nem volt időm. Felém hajolt, majd ajkainkat összeillesztette. 

Igazam volt, sokkal édesebb bármilyen süteménynél. 

És esetleg valaki tudna nekem abban segíteni, hogy a blogra hogyan tudok számlálót tenni. Olyat ami mutatja, hogy jelenleg mennyien vagyunk fent? A másik blogomra is más blogíró csinálta meg, így nem tudom hogyan kell. Vagy esetleg megtudná nekem csinálni? Nagyon hálás lennék a segítségetekért.