15. Fejezet

Sziasztok. Meghoztam ezt is. Nagyon köszönöm az előző fejezeteknél a komikat és a pipákat is. :)
Boldog Szülinapot Szilvi, most, hogy tudom mikor van a szülinapod, szerettem volna ma hozni a fejezetet, mint egy ajándékot. Remélem tetszeni fog, és mindenki másnak is. 
Jó olvasást. :)
Puszi
Beky

15. Fejezet.

Az autóban sötét volt és csupán csak néha szökött be egy kis fény az út menti lámpáknak köszönhetően. Feszengve próbáltam vissza fojtani a kíváncsiságot, ami Rob felé irányult. Sokszor magamat kellett figyelmeztetnem, hogy ne bámuljam olyan sokáig. Arca a sötétségbe veszett, mégis olyan volt, mintha minden fény felé irányulna. Láttam arcának körvonalait, kócos haja összevisszaságát és szürkéskék szemének lágy csillogását. Ajkamba haraptam és kezemet szorosan összekulcsoltam, hogy még csak véletlenül se tudjak hajába túrni, ami úgy vonzott. Tekintetem csak nagy kínok és akaraterő árán sikerült az ablakon kívüli világra fordítanom, ami annyira távolinak tűnt, mintha nem is ebben élnénk. Ebben az autóban ülve mintha egy másik bolygón lennénk, ahol rajtunk kívül nincsen senki és semmi. Sem a gondok nehéz súlya nem nyomja, lelkem sem a bánat keserű íze nem érződik torkomban. És csak néha, arra a pár másodpercre, míg kinézek az ablakon tér vissza minden, ami ezzel a bolygóval kapcsolatos, a súly, ami nyom a keserű íz, de talán mindez az, ami segít abban, hogy ne feledjem mindez igazi, megtörtént és sosem felejtődik el.

Furcsa módon, mindannak ellenére, ami ma történt, olyan izgatottság és öröm van bennem, aminek nem szabadna jelen lennie, mégis itt van. 

- Mi jár a fejedben? – Rob érdes, mégis lágy hangja szakított ki gondolataim egyre furcsább menetéből. Fejem ismét felé fordítottam miközben egy kisebb sóhaj szakadt fel tüdőmből. A megkönnyebbülés sóhaja? Igen, egyértelműen az. De miért érzem úgy, hogy minden sokkal könnyebb, ha őt nézhetem, ha tudom, hogy mellettem van? Erre a választ már nem tudtam, de talán idő múlásával ezt a kérdést is megfejtem, és a választ is megkapom. 

- És a tiédben? – Ajkai lágy mosolyra húzódtak. Csupán csak egy percig nem válaszolt majd ajkai szétnyíltak. Szemeimet le sem tudtam venni róluk.

- Ma Cheri, én kérdeztem előbb. – Lélegzetem egy pillanatra elakadt. 

- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – Hangomon érződött a meglepettség. Rob ajkai ismét mosolyra húzódtak, ma már oly sokszor. 

- Sok minden van, amit még nem tudsz rólam, de a beszélgetést majd az étteremben folytassuk. – Pillantott előre, így én is azt tettem. Közvetlenül előttünk egy csodálatos étterem volt. Sötétségben lévő éttermet a lámpák olyan bűvössé és széppé varázsolták, aminek képtelenség lett volna ellenállni. Az étterem látszólag igen elegáns volt, ám ennek ellenére nagyon sokan voltak. Rob eltűnt mellőlem, majd az ajtó kinyílt és ott állt ő, felém kezét nyújtva, lágy mosollyal az arcán. Ajkaimat beharaptam majd a kistáskámat szorosan megfogtam a bal kezemben, míg a jobbat Rob meleg kezébe helyeztem. Épphogy kiszálltam a kocsiból már valaki be is pattant, hogy leparkolhasson vele. 

Kezeinket összeillesztve sétáltunk a bejárat felé. Bennem egyre nagyobb lett a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az épület belül. Az ajtó lassan nyílt ki előttünk, miközben kíváncsiságomnak eleget téve pillantottam körbe. 

- Jó estét Mr. Pattinson. Öröm önt újra látni. – Mosolyodott el a lány, aki a pultnál ált. Fekete haja kontyban volt a feje tetején. Valamikor még tökéletesen simulhatott fejére minden egyes hajszál, mostanra viszont egy-kettő kiállt és kilógott a kontyból. Pont úgy nézett ki, mint aki már órák óta dolgozott, mégis szemei csillogtak, ahogy Robra nézett. Torkomon egy furcsa, már ismert érzés kúszott fel, ami nem más volt, mint a féltékenység. Rob káprázatos mosolyával jutalmazta meg a lányt és habár közel sem hasonlított arra, amit felém mutat, mégis szerettem volna, ha rajtam kívül senki másra nem mosolyog. Vagy legalábbis egy nő neműre sem. Kezem kihúztam meleg keze közül mire értetlenül pillantott rám. Arcomon továbbra is ott volt a mosoly, ami ugyan nem volt őszinte, de reméltem, hogy annak látszik. 

- Odavezetem az asztalhoz magukat. – Mondta, majd kilépett a pult mögül mindeközben még tisztábbá vált, hogy milyen csinos is. Rob biztosan megismerkedett már vele is közelebbről. Vékony volt, de nem túlzottan, hanem éppen úgy, hogy ha az utcán végigmegy, mindenki visszafordul utána. Élénkpiros inget viselt, ami nem volt teljesen begombolva, hozzá egy fekete csőnadrágot, mely rásimult vékony lábaira, ehhez pedig egy szintén fekete magas sarkút viselt. Lábai nem inogtak meg járás közben. Olyan magabiztosan lépkedett, mintha magas sarkúban született volna. Ezzel én is így voltam. Emlékszem én is mindig anya magas sarkúit hordtam, de akkor folyton elestem. Akkor megfogadtam, hogy nekem olyan munkahelyem lesz, ahol folyton magas sarkút hordok. Anyám tiltása volt az, ami erre a fogadalomra ösztönzött. Gyerekként minden másnak tűnt és úgy véltem anya önző, amiért nem engedi, hogy én is azokban a cipőkben járhassak. Akkor ott hittem, hogy valóra is válik, és így is lett. 

Ajkaimra mosoly ült a kellemes emlékek visszaidézésétől. Mennyire is egyszerűbb lenne, ha még mindig olyan kicsi lehetnék. Nem voltak gondok és úgy tűnt én mindent elérhetek, amit csak szeretnék. Úgy hittem ez így is van egészen addig, míg meg nem láttam Alexet azzal a másik nővel. 

- Ne gondolj rá. Ez most a mi esténk – Robert érdes hangja pillanatnyi megállásra késztette szívemet, majd eszeveszett vágtára. Gondolataimba ugyan nem láthatott bele, de szemem és arcom mindent elárult. 

Kérésének próbáltam eleget tenni és nem gondolni a mai nap folyamán többet rá. Szerettem volni ezt az estét eltölteni úgy, hogy fejemben nem villannak fel a képek róla, ahogy egy másik nőt ölel. Mégis nagyon nehéz volt, ám valami furcsa oknál fogva, mikor Robra néztem, úgy éreztem, ez mégsem olyan nehéz. 

****

Egymás szemébe néztünk az asztal felett. Gyönyörű szürkéskék szemében tükröződött az asztalon lévő lámpa fénye és még valami más is helyet kapott mellette. 

- Mint az kiderült nem sok mindent tudok rólad. – Szakítottam meg a köztük beállt csendet. Az asztalunk kicsit arrébb esett a többi asztaltól, egy olyan helyre, ami takarásban volt így senki sem látott minket. A kilátás csodálatos volt és látni lehetett egész Washingtont. 

- Valóban nem sok mindent tudsz, ahogy én sem rólad. 

- Akkor ezen most változtatunk. – Mosolyogtam rá, mire csak bólintott. 

- Hol tanultál meg franciául? – Néztem rá kíváncsian, majd ittam egy kortyot a Rob által kiválasztott borból. 

- Még a gimnáziumban volt egy cserediák program, aminek következtében kijutottam 

Franciaországba fél évre. – Ajkaira ismét az a csábos mosoly ült, miközben messze révedő tekintettel pillantott az asztalra. – Én egy nagyon kedves családhoz kerültem, akik mindenben segítettek. A hat hónap elteltével olyanná váltak, mintha a második családom lettek volna. 

- Akkor nagyon jól érezhetted magad.  

- Igen nagyon. Rengeteg barátra tettem szert ott is. 

- És barátnőre? – Mielőtt megállíthattam volna magam már ki is csúszott. Félve néztem Robra, várva hogy valami rosszallást látok az arcán, de semmi ilyen nem volt csak egy kisebb mosoly. Nem igazán értettem Robot. Olyan váratlan dolgokat csinál, amikkel teljesen meglep.

-  Ha arra vagy kíváncsi, hogy volt e ott barátnőm akkor a válaszom igen. Tudod, mondhatnám, hogy onnantól lettem ilyen ember, amilyen ma is vagyok. 

- Értem szóval gimis korod óta bolondítod a lányokat. – Kezembe vettem az étlapot, hogy eltakarhassam az arcomat, ezzel csak az volt a baj, hogy így én sem láthattam az ő arcát. 

- Igen, az óta. – Hangja rejtélyesen hangzott mintha nem mondott volna el mindent.

- Mindenkit megkapsz, akit csak akarsz? – A lapot mustráltam és nagyon kíváncsi voltam. Az egyik ujja megjelent az étlap tetején, majd eltolta, hogy szemeimbe nézhessen. 

- Nem, sajnos nem, de sosem adom fel. – Mélyen és jelentőségteljesen a szemembe nézett. Éreztem, hogy az arcomat egyre inkább elönti a pír. Válaszra nyitottam a számat, de egy másik hang belém fojtotta a szót. 

- Sikerült választani? – A pincérre pillantottam, aki fiatal volt. Haja szőkésbarna rövidre vágva kócosan állt a feje tetején. Zöld szeme villogott a tompa fényben, ahogy engem nézett, a zavarom csak még nagyobb lett. 

- Igen már választottunk. – Rob hangja érdes és távolságtartó volt, mégis szívem melengette, hogy most ő az, aki féltékeny. - Szeretnénk kérni Két görög gyümölcslevest. Szintén kettő Firenzei sertéssültet rizottóval, desszertnek pedig egy Brownit és egy Szuflét. – Amint elmondta, hogy mit kérünk többet nem pillantott a pincérre és én sem mertem. Késztetést éreztem rá, hogy szóljak, mégis mit képzel, hogy helyettem is ő rendel, de nem tettem. Nem szerettem volna most összeveszni vele. 

- Hogy kerültél ide?  - Próbáltam témát terelni és visszahozni egy kicsit az este hangulatát. 

- Úgy, ahogy te is. Idejöttem. – Rejtélyes tekintettel pillantott felém, miközben szemeibe visszatért az a különös csillogás.

- Akkor miért jöttél ide? – Sejtettem, hogy egyhamar nem fogok választ kapni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. 

- Talán nem örülsz annak, hogy itt vagyok? 

- Nem illik kérdésre kérdéssel felelni, úgyhogy kérlek, válaszolj a kérdésemre.

- Ha megválaszolod az előbb feltett kérdésemet megmondom a választ a tiédre.  Szóval nem örülsz, hogy itt vagyok ma Cheri? – Kezébe fogta borral teli poharat, majd ajkaihoz emelte, de szemeit nem vette le rólam. Szívem nagyot dobbant a ma már másodszor halott becézésre. Eddig még sosem éreztem ilyet, még Alex közelében sem.

- De örülök csak nem értem, hogy hogyan kerültél ide. – Fejem megráztam és kényszerítettem magam, hogy elszakadjak igéző tekintetétől. 

- Tudod mikor rávettelek, hogy el gyere, örültem, de csak az egyik részem, mert a másik viaskodott velem és alig bírtam visszatartani magam, hogy hagyjalak elmenni. De mikor a reptéren álltunk és láttam, ahogy egyre messzebb mész tőlem, úgy éreztem, hogy muszáj utánad jönnöm. Így hát eljöttem. 

- És Kevinnek mit mondtál? Kíváncsiskodtam tovább. 

- Semmit. Nem kötelességem elmondani neki, hogy mit csinálok. – A köztük lévő viszony minden bizonnyal nem valami jó. Talán Kevin úgy érzi, hogy neki kell irányítania a testvérét, Rob pedig nem olyan ember, aki eltűri, hogy irányítsák. Amikor az ételt kihozták a beszélgetésünk más irányba terelődött, hétköznapi dolgokat tárgyaltunk ki. Nagyon jól éreztem magam vele és mire a desszerthez értünk a kis elzárt helyiség a mi nevetésünktől zengett. Megtudtam, hogy Kellenel rengeteg olyan dolgot csináltak, amit nem igazán szabadott volna, és hogy az egész utca ismerte már őket. 

Pillantásom a két desszertre esett, amit az egyik hölgy pincér tartott. A fiú többet nem jött vissza, nem tudom az okát, de örültem neki. Pillantásom hol az egyik, hol a másik süteményre vándorolt, nem tudtam dönteni, ezt Rob nagyon viccesnek találta és alig bírta visszatartani a nevetését. A pincér türelmesen állt és várta, hogy válasszak, egy szava sem volt. Ő is mosolygott, nem tudom, hogy rajtam vagy valami máson, de egy ember ide vagy oda mér nem számított. Tudtam magamról, hogy elégé nevetségez az, amit csinálok, de egyszerűen nem tudtam dönteni. Olyan jól néztek kis, hogy legszívesebben mindegyiket megettem volna. 

- Ez egyáltalán nem vicces – rivalltam rá minden komolyság nélkül Robra. Fejem a pincér felé fordítottam – a Szuflét kérem.

- Miért nem eszed meg mind a kettőt?

- Persze, nem egy hízómalac vagyok, és egy ilyen nehéz vacsora után amúgy sem tudnám megenni mindkettőt. Legfeljebb majd eszek a tiedéből egy keveset. – Rob mosolygott, majd elkezdtünk enni. 

- Kérsz belőle? – Pillantottam felé kérdőn. 

- Igen.

- Akkor kérem a villád. – Néztem fel rá. 

- Add csak a tiedéről. – Szemei fényesen megcsillantak, ahogy rám nézett. Ajkaimat összezártam, majd villámat a süteménybe szúrtam és felé nyújtottam. 

Végig egymás szemeibe néztünk. Azt akartam, hogy én legyek a villa, ami a szájához ér. 

- Mmmm igazán finom, de tudok olyat, ami sokkal finomabb és édesebb ennél. – Engem nézett és tudtam, hogy rám gondol. Éreztem.

Felemelte villáját, amin az ő süteménye volt és felém nyújtotta. – Nagyon finom volt, finomabb, mint amire én számítottam. 

- Igazán finom és édes, de én is tudok ennél sokkal édesebbet és finomabbat. – Kacsintottam rá. 

- Tudod, néha igazán meg tudsz lepni. Mire azt hinném, hogy már semmi újat nem tudsz mutatni, meglepsz valamivel. 

- Igazán sajnálom, én már csak ilyen vagyok. 

- Egy cseppet sem sajnálod. És élvezed, hogy elcsábítasz. – Egy pillanatra ledöbbentem és nem értettem, hogy miért mondja ezt, majd leesett. Be kell vallanom, hogy így volt. Jól éreztem magam miközben flörtöltem vele, valahogy fiatalabbnak éreztem magam és csábosnak. 

- Valóban élvezem, de te sem tagadhatod, hogy élvezed, mikor minden eszem eltűnik, valahányszor csak rám mosolyogsz. 

- Á szóval elveszted az eszed, ha rád mosolyogok. – Vigyor az arcán hatalmas lett. 

- Igen, még ha nem is szabadna. – Arcomról eltűnt minden jókedv. 

- Na, gyere, menjünk.

Robert kifizette a számlát, amibe szerettem volna beleszállni, de nem engedte így ráhagytam. Lassan és boldogan egymás kezét fogva sétáltunk ki az étteremből, ami előtt már ott állt az autó.  Rob ismét kinyitotta nekem az ajtót és miután beültünk a szálloda felé vettük az utat. Az idő haladtával egyre kevesebben voltak kint az utcán. A város szépségéből semmit sem vesztett. 

- Jól éreztem magam. Igazán hálás vagyok, amiért elfelejtetted velem legalább egy kis időre Alexet. – Habár az este folyamán teljesen nem tudtam kiverni a fejemből, ahogyan senki sem. Ezt nem lehet elfelejteni. Ha valakit ennyire megbántanak az örökre sebet hagy benne. 

- Nagyon örülök, hogy jól érezted magad. – Tekintetét nem vette le az útról, aminek örültem.

Kényelmesen és jóllakottan ültem az autóban, amiben kellemes meleg volt. Az idő kezdett egyre hűvösebb lenni, ahogy közeledett a tél. 

- Remélem Nora jó kislány. Még sosem hagytam ennyi időre egyedül. 

- Biztosan nincs vele semmi gond. Tudod, nagyon aranyos kislány. 

- Igen tényleg az. Eddig sosem volt vele semmi baj, de úgy érzem, hogy a neheze még csak ezután.

- Nos igen, a kamaszkor senkinek nem könnyű. 

A szállodához visszaérve felmentünk a szobába. Magas sarkúmat azonnal levettem és leheveredtem az ágyra Rob mellé szorosan hozzábújtam fejemet mellkasára tettem.  

- Holnap hazamegyünk? – Szakítottam meg a szoba csendjét. 

- Igen, ha szeretnél. 

- Szeretnék. Jobb lesz, ha már Nora is a közelemben van. 

- Alex biztosan beszélni szeretne majd veled. 

- Én viszont nem szeretnék szóba állni vele. Soha többet. – Ültem fel, hogy szemeibe nézhessek. Ő is felült, majd egyik kezét arcomra tette és a szemeimbe nézett. 

- Ha nem szeretnéd, akkor soha többet nem megy a közeledben, erről gondoskodom. – Meg szerettem volna kérdezni, hogy mégis mire gondolt, de nem volt időm. Felém hajolt, majd ajkainkat összeillesztette. 

Igazam volt, sokkal édesebb bármilyen süteménynél. 

És esetleg valaki tudna nekem abban segíteni, hogy a blogra hogyan tudok számlálót tenni. Olyat ami mutatja, hogy jelenleg mennyien vagyunk fent? A másik blogomra is más blogíró csinálta meg, így nem tudom hogyan kell. Vagy esetleg megtudná nekem csinálni? Nagyon hálás lennék a segítségetekért.