11. Fejezet

11. Fejezte.

Szememet alig bírtam kinyitni és mikor sikerült rögtön vissza is csuktam. A félhomály, ami a szobán uralkodott, túl világos volt az én szememnek. Újra megpróbálkoztam a szemem kinyitásával és most sikerült nyitva tartanom. 

Ahogy körülnéztem ismerős volt a hely, majd mikor jobban megnéztem már tudtam, hogy az egyik vendégszobában vagyok. 

- Tudom, hogy ez nem a hálószobád, de nem szerettem volna veled abban az ágyban feküdni. – A hang, túlságosan is ismerős volt. Fejemet nagyon lassan fordítottam felé. Az arcán ülő mosoly először elkápráztatott, majd elgondolkodtatott. 

Az Alexel közös házamban ahol a kislányom is van, a vendégszobában fekszem egy másik pasival aki nem a férjem. De amik mégis a legfurcsább az, hogy ez milyen jó is. Fejemet visszahajtottam Rob mellkasára, ahol nagyon is jól éreztem magam. 

- Ismerlek már egy ideje, mégis azt kell, hogy mondjam, mindig megtudsz lepni. Egy normális ember ilyenkor megkérdezné, hogy mi történt és hogy lefeküdtünk e. Persze csak akkor, ha nem emlékszik.

- Ezek szerint, én nem vagyok normális ember? – Kezemmel a mellkasára rajzoltam mindenféle mintát. Lassan felült, ezzel engem is újra ülőhelyzetbe tornászva. Szemei kutakodóan mérték fel, arcomat valami nyomát keresve, viselkedésemnek. 

- Tudom, hogy nagyon kiakasztottak a történtek de… - Valószínűleg ha nem említi, még egy darabig nem jutott volna eszembe az amiért kiborultam tegnap. Arcomról eltűnt a jókedv és inkább visszafeküdtem a puha párnák közé és a fejemre húztam egyet. Elakartam bújni a világ elől, hogy senki ne tudjon bántani. Belül úgy éreztem magam mintha egy turmixba tették volna az érzelmeimet és összekeverték volna. 

Éreztem Rob meleg testét, ahogy mellém fekszik, majd fejemről leveszi a párnát. Szemeimet szorosan összezártam. 

- Kérlek, nézz rám –kérlelt, de szemeim továbbra is csukva maradtak. – Kérlek. – Leheletét éreztem ajkaimon, ami csak annyit jelentett, hogy nagyon közel van hozzám. Keze jobb oldalam mellett volt, azon támaszkodott. Éreztem a testéből áradó hőt és tudtam, hogy nagyon-nagyon közel van hozzám.

Szemeimet lassan nyitottam ki, épp úgy, ahogy pár perce mikor felébredtem. És nem tévedtem, valóban nagyon közel volt hozzám. Szemeiben a megértés és a sajnálat csillogott.

 - Sajnálom, hogy ismét felhoztam ez a témát, és hidd, el én lennék az első ember, aki behúzna annak a pasasnak, amiért így bánt veled, de lehet hogy meg kellene beszélnetek. 

- Ezen igazán nincs mit megbeszélnünk. – Tiltakoztam azonnal. Az ok, amiért így beszélt teljesen mindegy volt. Sokszor előfordult már velem is, hogy fáradt voltam és nem volt kedvem semmihez, de akkor sem beszéltem vele így, mert szerettem. Mi van, ha már nem szeret, ha már nem jelentek neki semmit sem?

- De van. Ne legyél ennyire makacs!

- Miért mondod ezeket? Hisz mióta csak ismerlek, az volt a célod, hogy lefektess. Vagy talán este sikerült és többre már nem kellek? – Igen csak ez lehet az oka mindennek. Kihasználta, hogy részeg voltam és most már nem kellek neki. 

- Ne feltételezz rólam olyanokat, amikre jelen pillanatban gondolsz. Annyira én sem vagyok aljas, hogy kihasználjanak. És szeretném hogyha, majd megszerezlek emlékezz minden egyes pillanatára.

- Akkor mégis miért vagy most ilyen? – Kíváncsian néztem rá, várva a válaszát a kérdésemre, de nem szólat meg. Ajkai vékony csíkba préselődtek. Nagyon szerettem volna tudni a választ arra, hogy miért csinálja ezt. – Nem csak én tudok meglepetéseket okozni. – Néztem szemébe. 

- Az teljesen mindegy. Most az a fontos, hogy kipihend magad, kicsit túl sokat dolgoztál így ma nem mész dolgozni ahogy én sem. Norát Ashley elviszi az óvodába, én pedig ma elkényeztetlek. – Utolsó szavára jobb szemöldököm az egekbe szökött, míg ajkam halvány mosolyra húzódott. – Mármint főzök teát meg ilyenek. Nem arra gondoltam, de ha te azt jobban szeretnéd? – Most ő volt az, aki úgy nézett rám, ahogy én az előbb. 

- Megelégszem a teával is.  – Biztosítottam. Elmosolyodott, majd szemei ajkaimra tévedtek. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt hisz nekem is az volt minden vágyam. Annyira szerettem volna megcsókolni. Rob még nézte ajkaimat, majd eltávolodott tőlem és felállt. – Most hova mész? – néztem rá kíváncsian. 

- Megyek és beengedem Ashleyt – válaszolta, majd kiment az ajtón.

Fejemben még mindig az a kérdés kavargott, hogy miért viselkedik így Rob, de egyenlőre nem tudtam rá a választ.

Rob szemszöge:

Ajkai édesen nyíltak szét, miközben vágyakozóan mustráltam őket. Leghőbb vágyam volt  megcsókolni, de nem tehettem. Még magam sem értettem pontosan hogy miért is segítek neki, de úgy éreztem, ez a helyes. Nem szeretném még egyszer olyan boldogtalannak látni ,mint tegnap este és ha egyszer ehhez az kell, hogy rábeszéljem arra, hogy mindent tisztázzon a férjével, akkor megteszem. Mégis a legszívesebben, beverném annak a pasasnak a képét. Még most sem értem, hogy miért beszélt így Kristennel hisz ő igazán nem érdemli meg. 

Kettesével szedve a lépcsőket, siettem az ajtó felé ahol Ashley állt. Én kértem meg, hogy jöjjön el és segítsen habár részleteket nem mondtam neki. Értetlen tekintettel nézett rám az ajtóból mikor beengedtem. 

- Történt valami Kristennek? – Nézett rám kíváncsian.

- Kicsit kimerült és pihenésre van szüksége, így felajánlottam, hogy segítek neki. 

- Akkor nem lenne jobb, ha én maradnák itt vele. Hisz jobban is ismerem, mint te és mégis csak nő vagyok, én jobban tudok rá odafigyelni. 

- Erre semmi szükség, majd én figyelek rá. És így jobban megismerhetem kicsit… a személyiségét – tettem hozzá még mielőtt félreértette volna. 

- Rendben, de azért beszélnék én is vele, ha nem bánod. – Indult meg a lépcső felé. 

- Még alszik. Úgyhogy nem tudsz vele beszélni. Viszont Norát el kell vinni az óvodába. – Ashley gyanúsan nézett rám és be kell vallanom, én is így néztem volna magamra. Féltem, hogy talán mégis csak beszeretne menni Kristenhez vagy további kérdéseket tesz fel, de nem így történt. 

- Rendben. Akkor leviszem Norát az oviba,  de majd telefonálj, hogy hogyan van. – Mondta, majd a gyerekszobába ment. 

Pár percel később, meg is jelent Norával a kezében a konyhában, épp mikor teát főztem. Nora már fel volt öltözve és hatalmas szemekkel nézett rám majd mosoly ült az arcára. 

- Hisz a pöttöm. – Simogattam meg az arcát, ami még annyira gyereki és boldog volt. 

- Szia – köszönt vissza. 

Gyorsan megreggelizett, majd már siettek is az oviba ugyanis késésben voltak. Ashley még visszanézett az ajtóból. Tudtam, hogy kételkedik abban, amit mondtam, de mégis itt hagyott Kristenel kettesben ebben a nagy házban egy egész napra. 

Visszamentem a konyhába, majd megfogtam a megpakolt tálcát és Kristenhez mentem. Tényleg szerettem volna ma elkényeztetni, hogy semmit ne keljen csinálnia. Kevin nem igazán értette, hogy mi is az oka annak, hogy sem én sem Kristen nem megyünk ma dolgozni, de rám hagyta a dolgot. Amikor az ajtóhoz értem gondolkodtam, hogy kopogjak-e vagy ne, de végül úgy döntöttem, hogy csak egyszerűen bemegyek, mégis lehet jobb lett volna, ha kopogok. 

Az elém táruló látványtól majdnem a tálcát is elejtettem. Kristen karcsú és tökéletes testét csupán csak egy falatnyi törölköző takarta el. Egy nagyot nyeltem, majd még egy másodpercig élveztem a látványt és csak utána fordítottam el a fejem. 

- Sajnálom, kopognom kellet volna. – Hangom rekedt volt, amit nem is csodállak. 

- Semmi gond, gyere csak. – Nagyon lassan fordultam vissza hátha meggondolja magát, de nem így lett. 

- Mit hoztál? – Nézett a tálcára miközben leült az ágyra figyelve, hogy a törölköző nehogy leessen vagy szétnyíljon. 

Magamat is meglepve, bátortalanul indultam el felé, miközben figyeltem nehogy a kezem remegjen. Mégis mi a fene lehet annak az oka, hogy így viselkedem? Hisz ilyen helyzetben régen magabiztosan mentem volna oda és beszéltem volna rá, hogy arra a törölközőre igazán semmi szükség nincsen ennek ellenére most… 

- Gondoltam csinálok neked reggelit.

- Ó milyen kedves vagy. Nem is gondolat volna, hogy te ilyen jól elvagy a konyhában. – Nézett rám mosolyogva. 

- Tudod muszáj volt megtanulnom. Sajnos a lányok akik…. – Inkább nem fejeztem be a mondatot, hisz igazán nem lett volna szép dolog tőlem. 

- Szóval a lányok, sosem maradtak reggelit csinálni neked? – Nézett rám, de pontosan tudta, hogy a helyzet így van. Olyan furcsa volt egy nővel ilyenről beszélgetni. 

- Be kell vallanom nem igazáén szokta ilyenekről beszélgetni egy nővel. 

- Azt el is hiszem, hogy beszélgetni nem nagyon van időtök miközben… - Most ő nem fejezte be a mondatot. Mosolyogva néztem rá miközben úgy csináltam, mint aki nem érti, hogy mit is szeretne mondani. 

- Igen? Mire gondolsz? 

- Tudod te azt nagyon jól. – Nézett rám mindentudóan. – És most hagyj enni. 

- Ó csak nem megéheztél ettől a témától. Tudod én is farkas éhes lettem mióta beléptem szobába. – Kristen hangosan kezdett köhögni a félrenyelt teától. Kezemet azonnal hátára tettem majd megütögettem. 

- Tudod, így nem nagyon hagysz pihenni. 

- Az meglehet, viszont mit vársz, tőlem mikor itt ülsz mellettem egy szál törölközőben, próbára téve a tűrő kepésségemet.  Ha tudnád, mennyire szeretném az öledből elvenni a tálcát, hogy aztán kezemmel végigsimíthassak, kipirult arcodon egészen le a nyakadon át a kulcscsontodig ahol elidőznék, miközben belecsókolnák a füled mögötti kis gödröcskében. Aztán mikor érzékien lenyögsz, érintésemre kezemet lejjebb vezetném egésszé a törölköző széléig, hogy szétnyithassam és megcsodálhassam kecses tested minden domborulatát. Hogy ne csupán a reggelivel kényeztesselek el, hanem ajkaimmal is. Minden egyes bőrfelületet megcsókolhassak. – Kristen egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, mellkasa meg megemelkedett ezzel a törölközőt is megfeszítve. Borzalmasan kínzó volt a vágy hogy mindazt, amit mondtam megtegyem vele. Ő is elképzelte mindazt, amit tenni szerettem volna vele és ezt onnan tudtam hogy ajkát harapdálta miközben kipirult és a levegőt úgy szedte mintha a több kiló métert futott volna le. Nagyon közel voltam hozzá ajkunk már majdnem összeért mikor Kristen megszólalt. 

- Akkor miért nem teszed? – Kérdése ismét megdöbbentett ma már másodjára. Olyan mintha tejesen kicserélték volna. 

- Mert nem lenne tisztességes. A vágyammal még elvagyok egy darabi. De ami késik, nem múlik. Úgy is megkaplak csak idők kérdése addig is szeretnék a közeledben lenni. 

- Sosem fogsz hozzám érni? – Hangja vággyal és szomorú csalódottsággal volt tele. 

- Nem úgy, ahogy szeretném. De épp, úgy ahogy megelégszem vele. – Álltam fel az ágyról. – Most egyél, és majd beszélgetünk. 

Kristen szemszöge: 

Rob sejtelmes válasza elgondolkodtatott miközben ettem. Azt tudom, hogy szeretne hozzám érni, de azt nem hogy mi az amivel megelégszik. És vajon mikor jön el az a pillanat, mikor úgy érzi hogy már nem lesz tisztességtelen. Annyi kérdést vetett fel bennem pár óra alatt, mint még senki egész életemen át. 

A reggeli minden egyes morzsáit eltüntetem, úgy hogy észre sem vettem. A gondolataim sokkal jobban lefoglaltak, mint az hogy mit is eszek. 

- Most hogy jól laktál – vette el tőlem a tálcát miközben elégedetten mosolygott és így éreztem, hogy le kell. ezt a mosolyt törölnöm az arcáról. 

- Ne örülj nem azért fogyott el minden, mert olyan finom volt. Hogy őszinte legyek egyáltalán nem tudom mit ettem ugyanis a kis mondatod adott épp elég gondolkozni valót. – A várt csalódottság elmaradt a részéről és a vigyor csak még nagyobb lett. 

- Akkor mégis csak az én érdemem, hogy mindent megettél még akkor is ha fogalmad sincs hogy mi volt az. – Mondta miközben visszajött hozzám. – Öltözz fel én, addig megvárlak itt.

 Én csak felálltam majd a gardróbba mentem és felöltöztem. Amint végeztem visszamentem a szobába és az ágyra ültem.

- Nos akkor mit szeretnél megbeszélni? – Néztem rá kíváncsi szemekkel.

- Holnap elmész, szépen oda ahol Alex van és megbeszélsz vele mindent. Tudom hogy nagyon megbántott és egy féreg volt de egy esélyt adnod kell neki hisz szereted. Egy esély csak ennyi Noráért. Hisz szeretitek őt és Alex is szeret téged csak lehet hogy rossz napja volt. Meg kell beszélnetek és hidd el hogy minden jól fog alakulni. 

- Miért vagy ilyen. Miért teszed ezt? Hisz nem olyan rég még magadnak akartál, vagy ez már elmúlt?

- Nem, nem múlt el. Most is ugyan úgy vágyok rád, ahogy eddig, ha nem jobban. 

- Akkor miért? – Nézett rám kétségbeesetten kíváncsian. 

- Mert…. 

Sajnálom a hibákat majd kilesznek javítva de most csak arra volt időm hogy feltegyem. Jó olvasást

Puszi

Beky