10. Fejezet

10. Fejezet.

Felfelé haladtam a lépcsőn, vállamon a táskával és reménykedtem, hogy most nem fogok Robba ütközni. Fejemben élénken ott éltek a képek, amiket még az öltözőben képzeltem. A gondolat, hogy mik történhettek volna, ott lent még mindig vegyes érzelemmel tölt el. Amiket még nem sikerült megfejtenem. Mégis csak arra tudtam gondolni, hogy ennek csupán csak egy oka lehet. Alex túl régóta van már távol ahhoz képest, hogy csupán csak pár napot szoktunk távol lenni egymástól, így érthető, ha már a gondolataim is elég intim irányba fordulnak mindamellett, hogy a szeretetre is vágyom. 

Tehát valójában nem is Robra vágyok, hanem az érzésre, amit jelen pillanatban tőle kaphatnák meg. És most, hogy már tudom, megnyugodhatok. Szó sincs arról, hogy már nem szeretném Alexet.  És mikor újra itthon lesz, akkor mindez, ami jelenleg bennem van vagy pontosítva, ami nincs és amire vágyok, majd eltűnik és Rob is csak egy munkatársat vagy barátot fog jelenteni. Arcomra mosoly kúszott a gondolatra, ám ez hamar el is tűnt. Mert volt még egy dolog, amit bárhogyan is szerettem volna nem találtam rá választ. Szívemnek egy bizonyos részén, ami ugyan nem túl nagy mégis úgy érzem, hogy egész testemet az a rész uralja. És a gondolatra, hogy minden megszűnik, egy furcsa fájdalom alakul ki. Mely ugyan nem jelentős mértékű, de ott van, és mindig agyamba férkőzik nem hagyva lehetőséget más gondolatoknak.  De küzdők ellene és néha sikerül is. 

Beszálltam a liftbe, majd egyenesen az irodámba mentem, hogy minden holmimat összeszedve menjek az óvodába Noráért. Amint összepakoltam, összeszedtem pár papírt is, amivel elüthetem majd az estét. 

- Kristen ugye nem fogsz egész este azok felett ülni? – Kérdezte Mia, mosollyal az arcán. Már elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mikor Alex nincs otthon, általában ezzel töltöm az időm és van, hogy csak pár órát alszok mindössze, annyira belemerülök a munkába. Nem kellet válaszolnom, hisz elég volt annyi, hogy elmosolyodtam és máris tudta a válaszomat. – Sokáig lesz még el Alex? 

- Sajnos nem tudni, azt mondta, hogy nagyon sok a dolga és hogy folyton akad valami probléma, amit persze neki kell megoldania. De remélem, hogy azért nem hajszolja túl magát, és pihen egy kicsit. 

- Remélem. Senkinek sem tesz jót a sok munka, úgyhogy te se hajszold magad túl, inkább játssz Norával és egyébként, már alig várom, hogy újra lássam. Olyan gyorsan nő a kishölgy és csak egyre szebb. 

- Rendben van, megfogadom a tanácsod. El sem tudom hinni, hogy már ilyen nagy és valóban egyre gyönyörűbb lesz. Hétvégén pedig majd láthatod. Mivel nincs, ki vigyázzon rá és nem akarom anyáékra hagyni, ezért behozom. Úgy is szeret itt lenni. 

- Az hiszem az apukája már most félheti a fiúktól.

- Szerintem is. De ha nem bánod, akkor megyek, mert nem szeretném váratni a kis tündéremet. 

- Dehogy, menj csak nyugodtan. És tényleg ne dolgozz sokáig. – Emlékeztetett, majd miután elköszöntem tőle kezemben a papírokkal a lifthez léptem és vártam, hogy itt legyen. 

Amíg a liftre várakoztam hangokat halottam, amik Kevin irodájából szűrődtek ki. Odapillantva láttam, ahogy Kellan, Kevin és Rob valamin nevetnek. Elmosolyodtam Rob arcát látva, aki nagyon boldog volt. Ismét eszembe jutott a lenti ábrándozásom. Amit jelen pillanatban nem szerettem volna ismét átélni, így minden erőmmel azon voltam, hogy valami teljesen másra koncentráljak. Annyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem Robot, aki most már engem figyelt és nem a bent lévőket. Arcomat azonnal pír öntötte el és úgy éreztem, hogy lángol. Ezen egy cseppet sem javított Rob perzselő tekintete, amitől végképp azt éreztem, hogy egy katlanba vagyok. Szerencsémre a lift pont ezt a pillanatot választotta, hogy ide érjen. Még egy utolsó pillantást vettetem kínjaim okozójára, majd belépem a liftbe, ahol sikerült egy kicsit lenyugodnom.

Amint kiértem már Dean ott állt a kocsim mellet. Ez biztosan Mia érdeme. 

- Köszönöm Dean –léptem a kitárt ajtóhoz, majd a kocsiba ültem.

- Viszlát, Mrs. Osmer

Ahogy a forgalom engedte, úgy próbáltam sietni az óvoda felé. Talán igaza van Miának és nem kellene, hogy egész este a munkába temetkezzek. Fülemre tettem a headsetet, majd felhívtam Ashleyt, aki pár csörgés után fel is vette. 

- Szia, Kris vagyok.

- Szia, mondjad- hangja vidáman hangzott, mint mindig mikor vele beszéltem.

- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy este ráértek e? – Reménykedtem benne, hogy igent mond. 

- Sajnos ma nem. Jacksonnal megyünk a szüleimhez. De miért kérdezted? – Kíváncsisága gondolhattam volna, hogy feltör benne, mint mindig. 

- Csak meg szerettelek volna hívni vacsorára. Most, hogy nincs itthon Alex, elégé sok időm van. – Nem akartam azt mondani, hogy unatkozok, hisz lett volna mit tennem csak sokkal jobb más emberekkel enni, mint papírokat átnézni és írogatni. 

- Tényleg nagyon sajnálom, de már megígértem anyáéknak. De ha gondolod, holnap átmehetünk. Szerintem akkor egyikünknek sincs semmi dolga. 

- Rendben, akkor gyertek holnap, főzök valami finomat. 

- Rendben. Már alig várom. 

- Jó szórakozást estére.

- Köszi. És még egyszer bocsi.

- Semmi gond. Szia.

- Szia. – Éppen akkor tettem le mikor az ovihoz értem. Gyorsan beszaladtam Noráét aki, amikor meglátott, boldogan szaladt a karjaimba. 

Emlékszem az első napra mikor itt kellet hagynom. Nagyon nehéz volt néznem, ahogy sír és nem vihetem haza, de tudtam, hogy neki itt a helye. Amint kiléptem az óvoda ajtaján, addig nagy nehezen bent tartott könnyeim hullani kezdtek. Nehéz volt elengednem és az a gondolat, hogy nem lesz velem mindig… Valószínűleg ez minden anyukával így van. És mindig is így lesz. Mert mindig jön olyan, mikor már nem fog rám hagyatkozni, és majd el kell engednem, de egyelőre ebbe még bele sem merek gondolni.   

Felöltöztettem Noát, majd a kocsiba ültünk és már hajtottam is hazafelé. Különösebb féle programom nem volt mára és jó volt egy kis lazítás. 

- Gyere kincsem, átöltözünk, aztán megcsináljuk a vacsorát. – Amint beálltam a garázsba, felmentünk a házba, majd miután a papírokat letettem a nappaliban lévő üvegasztalra, felfelé indultam Norával a kezemben. Először az ő szobájába mentünk, hogy át tudjam öltöztetni. 

Olyan ruhát adtam Norára, amit nem baj, ha összekoszol, habár kétlem, hogy sikerülne neki összekoszolni. Amint végeztünk nála, átmentünk a mi szobánkba, hogy én is át tudjak öltözni.  A választásom egy melegítő együttesre esett, ami igazán kényelmes. Ilyenkor sokszor annyira jó volt átöltőzni, egy egyszerű melegítőbe az egész napon magas sarkú, szoknya és blúz összeállításból. Én is gyorsan átöltöztem, majd összefogtam a hajam és már mehettünk is főzni. 

- Kincsem, szeretnél tv-t nézni? – néztem Norára, aki nagy mosollyal az arcán elkezdett bólogatni. Letettem a tv elé, majd egy mesecsatornára kapcsoltam és a konyhába mentem. Nem akartam sok ételt főzni, csupán csak annyit, amivel jóllakhatunk. Így hát nekiálltam spagettit csinálni. Jelen pillanatban, ez az egyetlen dolog volt az, ami egyszerű volt az én fáradt agyamnak és elég gyorsan elkészíthető. 

Nagyon jól haladtam a főzéssel és közben Norára is tudtam figyelni, aki szépen el volt a tv előtt. Éppen a szószt kevergettem, amikor a telefon hangos csörgésbe kezdett, mellettem a pulton. A kijelzőn Alex neve szerepelt. Azonnal a nappali felé indultam a telefonnal együtt. 

- Szívem apa telefonál, beszélsz vele? 

- Igen – mondta hatalmas boldog mosollyal az arcán, majd lemászott a kanapéról és elém szaladt. Kicsi kezébe adtam a telefont, hogy a füléhez tudja emelni. Kezemet mindvégig ott tartottam, hogy ne tudja leejteni. 

- Apa – kiáltott bele boldogan a telefonba. Elmosolyodtam arca láttán. Olyan boldog, valahányszor csak vele beszél. Alex kérdezgette, Nora pedig válaszolt. Ám a beszélgetés nem tartott sokáig, ugyanis egyszer csak felém nyújtotta a telefont. Amint elvettem, Nora már szaladt is vissza a nappaliba.

- Szia – szóltam bele vidáman a telefonba, miközben megkevertem a szószt.

 - Szia – hangja nem olyan volt, mint amire számítottam. 

- Valami baj van? 

- Nem, nincs csak elég fárasztó volt ez a nap. – Hangja valóban fáradtnak tűnt. 

- Mikor jössz haza? – Reménykedtem, hogy azt mondja, hogy holnap. De reményem hiábavaló volt. 

- Sajnos még nem tudom. Nagyon sok a munka. 

- Nem lehetett volna valaki mást küldeni helyetted? – Kérdeztem lemondóan. Nem hiszem el, hogy nincsen más, aki el tudott volna menni helyette. Hisz neki családja van. Csak akad valaki, akinek nincs semmi fontos, ami itthon várná. 

- Nem, nincs – hangja fojtott volt.

- Csak volt valaki, aki elmehetett volna helyetted, hogy itthon maradj velünk. 

- Amint észrevetted magad is, valószínűleg nincsen senki, mivel én vagyok itt. 

- De..

- Kristen az ég szerelmére befejeznéd már? – Az, hogy így ordított velem minden fizikai fájdalomnál rosszabb volt. – Szerinted minek dolgozok? Várj, ne is mond, majd én mondom. Azért, hogy minden meglegyen neked és Norának. Hogy ne egy egyszobás lepukkant házban kelljen élned. És nem hiszem el, hogy neked még ez sem elég. Majd megyek, amikor tudok. 

- É..én sajn.. – Alig tudtam bármit is mondani. 

- Ugyan dehogy sajnálod te. Örülsz neki, hogy nem vagyok ott, így legalább nyugodtan elszórakozgathatsz azzal a Pattinson gyerekkel. De tudod mit, nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. – Válaszomat meg sem várva tette le a telefont. 

Minden dühöm és fájdalmam ki akart törni. Szemeimben már gyűltek a könnyek, de nem akartam nekik utat engedni. Addig nem, amíg Nora is itt van. Éppen ezért siettem a vacsorával, miközben minden egyes másodpercben majdnem elsírtam magam. Vacsoránál egy falat sem ment le a torkomon. Csak előre bámultam villámat forgatva a még meleg ételbe és valami egészen lényegtelen dologra próbáltam gondolni. 

- Mami, nem eszel? – Nora kicsiny, vékony, ártatlan hangja zökkentett vissza a valóságba, amelyben nem akartam most lenni. 

- Nem vagyok most éhes. – Mosolyogtam rá halványan. - Végeztél? – néztem a tányérjára, ami üres volt. 

- Igen, köszönöm. Finom volt. – Lassan lecsúszott a székről, majd kis kezével megfogta a tányért. 

- Hagyd csak, én majd elviszem. – Felálltam az asztaltól, majd együtt indultunk el, hogy meg tudódjam fürdetni. 

Mindent gyorsan szerettem volna megcsinálni, hogy végre kiadhassam magamból a fájdalmat, de sajnos mégsem ment minden olyan gyorsan. Egyre nehezebb volt magamba tartani mindent, de mégis valahányszor Norára néztem, sikerült erőt merítenem magamba. 

Mikor kiléptem a szoba ajtaján, üresség öntött el. És valahogy minden olyan másnak tűnt. Mintha nekem nem lenne helyem itt ebben a házban. Leballagtam a konyhába, kivettem a pezsgőt, amit arra készítettem be, ha Alex hazajön, és fogtam egy poharat, majd a nappaliba mentem, ahol letelepedtem. Könnyem nem hullottak és semmi jelét nem mutatták, hogy majd fognak, mégis megtörtént. Fejemben újra felhangzottak Alex dühös szavai. Hangos zokogásba kezdtem és úgy éreztem ennek sosem lesz vége. Nem értem az okot, ami ennyire megváltoztatta volna őt. Amint kinyitottam a pezsgős üveget, öntöttem a pohárba és azonnal meg is ittam. 

Már a nem etudom hányadik pohárnál tartottam vagy üvegnél mikor a pohár a földön landolt. Hulló könnyeimtől és az alkoholtól már nem láttam tisztán. Azonnal elkezdtem felszedegetni. Nem jutottam sokáig vele, mert valaki csengetett. Nagyon lassan felálltam majd megfogva a pezsgőt mentem az ajtóhoz hogy kinyissam. Kicsit ugyan szédültem, de különösebben nem érdekelt. A fájdalom, ami eddig bennem volt nem akart elmúlni vagy eltűnni. Kezemet kilincsre tettem, majd feltéptem az ajtót. A velem szemben álló ember kilétén már meg sem kellet volna, hogy lepődjek, ám mivel nem lehettem benne biztos kezem felmetélem, majd megdörgöltem szememet, ám még mindig ugyan az az ember állt velem szemben, így biztos lehettem benne hogy nem látok rosszul. 

- Kristen jól vagy? – Hangja, mint mindig most is csábítóan mély és szexi volt. Nem válaszoltam, csak ajkait néztem, amik nagyon is kívánatosak voltak és csak arra ösztönöztek, hogy megízleljem. – Kristen. – Mivel továbbra sem feleltem felém indult, majd bejött mellettem. 

- Nincs jogod csak úgy bejönni – mondtam, de nem igazán figyelt rám. 

- Kristen vérzik a kezed. – Lágy meleg és puha kezébe fogta enyémet. Meleg érzés öntött el, hogy törődik velem és, hogy itt van. 

- Csak egy pohár tört össze, gondolom az vágta el. Észre sem vettem. - Szemeimet le sem tudtam venni ajkairól. Lassan közelebb mentem hozzá, úgy, hogy már csak egy centi választott el minket egymástól. Meg akartam csókolni. Annyira szerettem volna, hogy az már fájt. Már majdnem érezhettem puha ajkait, mikor eltolt magától. Kezeivel szorosan fogta csuklómat, nehogy bármit is tudjak tenni, ám dühös lettem. 

- Miért nem akar engem senki sem. Miért van az, hogy mindenki másnak lát, mint ami vagyok. Miért nem vagyok elég jó senkinek? – Kitéptem kezem a szorításából. – Mond el Rob miért? Mi a hiba velem? 

Nem szólt semmit sem, csak közelebb jött. Kezét felemelte, majd letörölte könnyeimet. Azonnal hozzábújtam és szorosan öleltem. Nem tiltakozott, hagyta, hogy megnyugodjak. Hátamat simogatta meleg kezével, majd a kanapéhoz húzott és ölébe ültetett. Védelmezett és ez mindennél többet jelentett nekem. 

- Elmeséled mi történt? – hangja halk volt és kíváncsi. Fejemet felemeltem mellkasáról, hogy szemébe tudjak nézni. 

- Ma beszéltem Alexel telefonon. – Fejem lehajtottam, hogy ne keljen a szemébe néznem. – Először Nora beszélt vele és valahogy az vettem ki hogy Alex boldog és jó a kedve, de mikor én beszéltem vele már nem olyan volt. Megkérdeztem, hogy mikor jön haza, mire azt mondta, hogy nem tudja.  Mondtam neki, hogy nem e mehetett volna helyette valaki más mire elkezdett kiabálni, hogy ő azért dolgozik, hogy ilyen házban lakhassunk. És hogy örülök annak, hogy ő nincs itthon mert így…

- Így? – Rob várta a folytatást, de jobbnak láttam nem elmondani nekik. 

- Annyira fájt az, amit mondott. Olyan volt mintha csak egy nyűg lennék neki. Mintha már nem szeretne. Nem akartam Nora előtt sírni. Nem szerettem volna, ha bármit is megsejt ebből, hogy valami baj van, de annyira nehéz volt. És én csak el akartam felejteni egy kis időre mindent. Fejemet nyakába fúrtam, miközben mélyen beszívtam férfias bódító illatát. 

- Arra nem az a megoldás, ha leiszod magad. Te nem vagy ilyen. Lehet, hogy csak egy rossz napja volt. Hidd el, hogy szeret. Hozok neked kávét, hogy meg tudj nyugodni és egy kicsit kijózanodj. Állt volna fel alólam, de én nem szerettem volna. Kezemet arcára tettem és magam felé fordítottam. 

- Nem akarok kijózanodni, mert akkor ezt nem tenném meg – mondtam, majd ajkaira hajoltam. 

Lágyan ízlelgettem ajkait és felszabadultan. Még sosem éreztem ilyet. Csókunkat meg nem szakítva ültem szemből az ölébe, hogy még jobban közelebb lehessek hozzá. 

Kezemmel az inget kezdtem el kigombolni, míg Rob keze a felsőm alá siklott be, hogy hátamat simogassa. Felhagytam a gombokkal és kezem most a hajába túrtam, hogy még közelebb lehessek hozzá. Csípőmet ágyékénak nyomtam, mire belemorgott a csókunkba, de tovább akartam kínozni. 

- Kristen – tolt el magától, de nem hagytam, újra ajkaira tapadtam, most már nagyobb hévvel, de nem sokáig tehettem ezt, mert ismét eltolt magától. 

- Kristen, nem lehet. 

- De miért ne lehetne? Hisz mindig ezt akartad. Itt az alkalom. 

- Akkor sem lehet. 

- De hisz kívánsz, ahogy én is téged. – mondtam, miközben ismét megmozdítottam a csípőmet. 

- Nem erről van szó. Te részeg vagy és ezt nem fogom kihasználni. – Tiltakozott. Belül tudtam, hogy igaza van, de most annyira szabadnak éreztem magam, hogy nem akartam törődni a következményekkel…

- Nem fogsz kihasználni hisz én is szeretném. – Kezemmel mellkasát kezdtem el simogatni, miközben szemébe néztem és egyre közelebb hajoltam hozzá. Lassan csókoltam meg, nehogy ismét eltoljon magától, és nem is tette. Jelen pillanatban nem éreztem semmit sem. Nem volt bennem, hogy ezt nem szabadna, sem semmi. Csak élvezni szerettem volna az estét, egészen addig a percig, ameddig lehet. Talán az alkohol hatása, vagy talán azé, hogy Alexel összevesztem, de élt bennem a düh iránta, hogy így viselkedett és tennem kellet valamit azért, hogy ez elmúljon. Nem csupán azért csináltam, mert fájdalmat akartam okozni Alexnek, amiért így viselkedett. A legfőbb ok nem más volt, mint hogy Robbal szerettem volna lenni, engedni a kísértésnek egyszer az életben.