kedd

14. Fejezet





14. Fejezet


Az ágyon feküdtünk, épp úgy ahogy tegnap is a házamban a vendégszobában, és mint akkor ott, itt is felemelő érzés volt a karjaiban lenni. 

- Emlékszel cica, megmondtam, hogy az enyém leszel. – Simított végig az oldalamon, mire megborzongtam. Még a ruhán keresztül is éreztem érintésének bizsergető melegségét. Arcomra halvány mosoly ült, ahogy mindig, ha a közelemben van 

- Nem vagyok a tiéd. – Hangomon hallatszott, hogy mosolygok, így ő is pontosan tudta, még úgy is, hogy arcomat nem láthatta. 

- Dehogy nem baby. – Arcomra egy gyors puszit nyomott, majd felpattant mellőlem. 

- Hé – nyúltam utána, de hiába, mert már csak a levegőt markoltam. Rob nagy csibészes mosollyal fordult felém. Kezem a fejem alá tettem, így jobban láthattam. Borzasztóan jól nézett ki az öltönyben. Sokak hordtak ugyan öltönyt, de csak most tűnt fel, hogy Robon mennyire jól is néz ki. Faja kócos volt, mint ahogy általában mindig. És a csábos mosoly, amiben már az első percben mikor megláttam beleestem. A szívem még sajgott, ahogy fog is talán örök életemre, de valahányszor csak ránéztem Robra mintha a seb széle egyre jobban kezdene összeforrni. 

- Miért nézel így rám? Talán rosszul áll a hajam? – Kérdezte vékony hangon, majd elkezdte lesimogatni. Hangos nevetés közepette, álltam fel és lépkedtem elé, hogy kezeit letudjam fogni. Könnyedén kitudott volna szabadulni a szorításomból, de nem tette. Hagyta, hogy lefogjam, és hogy mélyen a szemébe nézzek. 

- Bolond vagy. – Suttogtam.

- Ezt eddig is tudtam, úgyhogy nem mondtál újdonságot. Te meg gyönyörű. – Bókolt kedvesen. 

- Ezt eddig is tudtam, úgyhogy nem mondtál újdonságot. – Ismételtem meg előbbi szavait, majd elfordultam tőle és a nappali felé indultam, de Rob nem hagyott továbbmenni. Hátamat mellkasához szorított. Ajkai nyakamat kényeztették, ami nagyon is jól esett, de nem éreztem helyénvalónak. Alex most csalt meg és az, amit művelek elfogadhatatlan. Hisz az, akit éveken keresztül szerettem és még valamilyen szinten most is, megcsalt és megalázott, én pedig pár órával később, egy szállodai szobában, egy másik férfi karjaiban vagyok, és jól érzem magam. Elléptem Robtól aki nem ellenkezett. Fejemet lehajtottam és a fürdőszobába siettem. 

Egy aljas embernek éreztem magam. Bennem volt bánat a fájdalom, de valami furcsa és kellemes érzés is, ami csak akkor tört bennem felszínre amikor Rob közelében voltam. Elcsábított a nőcsábász énje és a mélyen, benne rejtőző romantikus és lágy énje is. 

- Kristen mi a baj? Valami rossza tettem? Kérlek, bocsájts meg, ha igen, nem állt szándékomban. –Hangja annyira gyötört, hisz nem akartam, hogy azt higgye, haragszom rá. – A kezemet lassan a kilincsre tettem és mély levegőt vettem, majd kinyitottam. Rob aggódó tekintettel nézett rám. 

- Kris, én nem akartam semmi olyat tenni, ami esetleg….

- Rob nem tettél semmit sem, vagyis nem úgy. Nézd, ezt magamban kell megvívnom, és átgondolnom mindent. Te sokat jelentesz nekem, de még magam sem tudom, hogy hogyan, és az életem most teljesen felfordult. Norára is gondolnom kell, hogy hogyan mondom meg neki, hogy az apja többé már nem lesz velünk, de egyenlőre minden annyira bonyolult és… - Úját a számra téve hallgattatott el, amiért hálás voltam. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és le, míg szemeimben könnyek gyűltek. Úgy éreztem magam, mint egy pohár, amibe csak engedik a vizet, de már nem bír el többet és kicsordul. Rob mellkasára vont és hagyta, hogy kibőgjem magam. Mindvégig szorosan tartott és védelmezett. 

Amikor már nyugodni látszottam előhúzott egy gyönyörű fehér zsebkendőt, majd felém nyújtotta. Hálásan pillantottam fel rá miközben elvettem. Az orromat, lányhoz nem illően fújtam ki. 

- Tartsd csak meg, azt hiszem, neked nagyobb szükséged van rá. 

- Köszönöm és sajnálom, hogy összekönnyeztem a zakódat. 

- Ugyan, majd veszel nekem egy másikat. – Arcomra halvány mosoly ült a mondata hallatán. 

- Igen, majd veszek neked. 

- Na ugye, de azért remélem többet nem fogsz sírni. 

- Nem, azt hiszem, most már nem fogok.  

- Nos, akkor, menj fürödj le és utána elviszlek valahová vacsorázni. – Fogta meg jobb kezem, majd egy csókot nyomott rá. 

- Rendben. De ha büdös vagyok megmondhattad volna nyugodtan, ahhoz nem kell elvinni vacsorázni. – Vigyorogtam rá. 

- Neked van a világon a legcsodálatosabb illatod, és csak, hogy tudd, alig várom, hogy elvigyelek vacsorázni. De egyet szeretnék kérni – nézett rám félve. Bólintottam mire folytatta – kérlek, ma már ne gondolj rá többet. Szeretném egy kicsit elfelejtetni veled mindazt, ami történt és egy kicsit újra olyanná tenni a nap hátralevő részét, mintha sosem mentél volna férjhez és nem lennél anya sem. Habár azt a tündéri kislányt, igazán nehéz lesz pár órára elfelejteni. Mondhatom a legtöbbet tőled örökölte, ebben igazán biztos vagyok. Szóval benne vagy? – Nézett rám reménykedve. 

- Igen, benne vagyok. És hálás vagyok neked. – Egy puszit nyomtam az arcára, majd a fürdőszobába mentem. Az ajtót becsuktam és egy percig neki dőltem. Most pár órára elfelejtem a múltat, elfejtetem az utóbbi pár évet, és olyan próbálok lenni, akinek nincsenek kötelezettségi. Csak egy lány leszek, aki jól fogja magát érezni, egy férfival. 


Rob szemszöge: 


Levettem a zakómat, amit Kristen könnye itatott át. Tényleg nem bántam, hisz furcsa módon neki megadtam volna mindent, amit csak tudtam. Annyira szerettem volna neki segíteni valahogy, hogy enyhítsem a fájdalmát, amit az a szemét okozott, de csak így tudtam. Mellette lenni, ameddig csak lehet, ez tűnt a legjobb  ötletnek. Én tényleg szerettem volna, ha minden jóra fordul közöttük, hisz egy családot tönkretenni, én sem szerettem volna, ahogy azt sem hogy Kristen ennyit szenvedjen.
Nem tudom felfogni, hogy Alex miért tette ezt. Kristen egy olyan nő, akit mindenki akarna magának, éppen úgy ahogyan én is. Ő volt számomra az a nő, akire mindig is vágytam. A mosolyával eltudta érni, hogy mindent elfelejtsek. Ha az én feleségem lenne, sosem néznék más nőre, Alex mégis megcsalta. 

Jó ötletnek találtam, ha egy kicsit Kiszakítom a megszokott életéből Kristent és elfelejtetek vele mindent, legalább egy kis időre. Kezemmel a hajamba túrtam, majd elővettem a telefonom, és Kellan számát tárcsáztam. Nem sokat kellet várnom, és már fel is vette. 

- Te meg hova a ménykübe tűntél? Már mindenütt kerestelek. 

- Sajnálom, de halaszthatatlan dolgom akadt. 

- Ez a dolog véletlenül nem Kristen? – Nevetett fel. 

- Talán. Kellan velem ilyen még nem történt, és nem tudom, mi ez. Valahányszor meglátom, a szívem hevesen kezd el dobogni, és bármit megadnák azért, hogy boldog legyen. 

- Hát barátom reméltem, hogy rájössz erre, nekem is sokáig tartott, de hidd el, hogy csak egy kicsit magadba kell nézned és a választ megleled. Kevin miatt meg ne aggódj én, majd fedezlek haver. 

- Igazán köszönöm. Majd valahogy meghálálom.

- Ezt nem felejtem, és te se felejtsd el, majd akkor . 

- Mikor? – Kérdeztem kíváncsian, mert egyáltalán nem értettem, hogy mire gondol. 

- Tudni fogod, hidd el. – Még mielőtt kérdezhettem volna letette a telefont. 

Azt hiszem Kellan kezd megőrülni. Fejemet csóváltam, majd felálltam az ágyról és az ablakhoz mentem. Washington csodásan nézett, ki ahogy a fények megvilágították az utcákat és a fontosabb épületeket. Nem sokáig tudtam csodálni a kilátást, ugyanis egy hang vonta magára minden figyelmem. Kristen állt a szobában, és testét csupán csak egy falatnyi törölköző takarta. Haja fel volt csatolva, hogy ne legyen vizes ám az apró hajszálak amiket nem tudott felfogni vizesen tapadtak nyakára. Káprázatosan nézett ki, és most volt a világon a legnagyobb szükségem arra, hogy visszatartsam magam. Szinte már fizikai fájdalmat okozott, hogy nem mehettem oda hozzá.

- Rob van egy kis probléma. – Képzeleteimben egy hang azt mondta, reméli, hogy az ágyban szeretné tölteni az este hátralevő részét, nem pedig egy étteremben. Torkomat megköszörültem, hogy válaszolni tudjak. 

- Mi a baj? – Izgatottan vártam a válaszát, ám a válasz közel sem az volt, mint amire számítottam. 

- Nincs mibe mennem. – Tüdőmből egy nagy sóhaj szakadt fel. 

- Emiatt nem kell aggódnod, én már mindent elintéztem. – Ahogy kimondtam már kopogtak is az ajtón. Kristenre mosolyogtam, majd gyors léptekkel az ajtóhoz mentem és kinyitottam. 

- Jó estét uram. Amit rendelt – nyújtotta felém a dobozta, amiben minden benne volt, amire csak szükség lehet. 

- Köszönöm. – A zsebemből előhúztam a pénzt, majd a kezébe nyomtam és visszasiettem Kristenhez.

- Tessék, ebben minden benne van, amire csak szükséged lehet. – Nyújtottam felé a dobozt, amit kétkedve ugyan, de elvett. 

- Mi van benne? – Gyönyörű szemei, most kíváncsiságtól csillogtak, akárcsak egy kisgyereké.  

- Mondtam. Minden, amire szükséged van, de most menj, mert elfogunk késni – toltam a fürdőszoba felé ahova készségesen be is ment. 


Kristen szemszöge:


Ismét a födőszobában álltam, egy hatalmas dobozzal a kezemben, amiben fogalmam sincs, hogy mi lehet. A dobozt a székre tettem és nagyon lassan, mintha bomba lenne benne, felnyitottam a tetejét, de ami benne volt igazán meglepett. 

Egy gyönyörű ruha volt benne. A színe lágy volt, olyan, ami az embert elegánssá teszi. A ruha két színből állt, egy bézs színből, ami a ruha felső része volt és egy világosbarnából, ami inkább a ruha alja. A tapintása, a selyemre emlékeztetett. Volt a ruhához egy csodálatos magas sarkú is, amin ugyan ezek a színek domináltak, mint ahogy a hozzá való táskán is. 



A ruha előkelő volt, és biztos nagyon drága is. Nem szerettem volna felvenni, de azzal biztosan megbántottam volna Robot és ebben legalább szép lehetek előtte, így hát felvettem.
Kezemmel végigsimítottam a ruhán és a tükör elé álltam, hogy a fülembe tehessem a ruhához illő fülbevalót is. Hajamat kiengedtem, így lágy hullámokban omlott a vállamra. Sminket, csak egy kicsit tettem fel, hisz sosem voltam a nagy sminkelések híve. Még egyszer a tükörbe néztem, de valaki teljesen mást láttam ott. Egy olyan valakit, aki pár évvel ezelőtt voltam. 

Kiléptem a födőszoba ajtaján és Rob keresésére indultam. Megijedtem, hogy talán nélkülem ment el, mert túl sokáig készülődtem, de az órára pillantva láttam, hogy csupán csak húsz percbe tellett az egész. 

Végül megtaláltam Robot, egy helyiségből lépett ki a nyakkendőjét igazgatva, és ha lehetséges még sármosabbnak nézett ki. Amikor megpillantott, kezei megálltak a mozdulatban, és szemében valami felcsillant. Lassan odalépkedtem hozzá, és megigazítottam a nyakkendőt, mai most már tökéletesen állt rajta. 

- Igazán hálás vagyok a ruhák miatt. Biztosan nagyon drága volt. 

- Nálad semmiképpen nem drágább. – Ujjaival gyengéden felemelte állam, hogy szemeimbe tudjon nézni. 

- Én vagyok hálás, amiért ma velem vacsorázol és, hogy engeded, hogy a közeledben lehessek. Gyönyörűen nézel ki. – Pirulva, hajtottam le a fejemet a bók hallatán. 

 - De ideje menünk, ha nem akarunk elkésni. – Kezeinket összekulcsolta, majd miután az ajtót bezárta a lifthez mentünk. A liftben végig csendben voltunk, csak egymás lélegzetét lehetett hallani. 

- Ugye tudod, hogy mindenki minket bámul – néztem fel rá, habár most sokkal kisebb volt a különbség közöttünk a magas sarkúnak hála. 

- Nem minket, csak téged – kacsintott rám. Szívem eszeveszett sebességre kapcsolt, és még akkor is így vert mikor a szálloda elé leparkolt egy gyönyörű szép fehér Audi. Rob elvette a kulcsot a fiútól, aki idehozta az autót, majd kitárta nekem az ajtót. Hálásan rámosolyogtam miközben beültem a gyönyörű szép autóba. Rob megkerülte az autót és ő is beült. 

Az autó halk dorombolással kelt életre, hogy aztán bevehessük vele Washingtont. És én még nem is sejtettem ekkor, mennyire jól fogom magam érezni.



Sziasztok
Remélem tetszett a fejezet és sajnálom a helyesírási hibákat amik ki lesznek majd javítva. :) Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat és pipákat amiknek nagyon örültem és remélem hogy ehhez a fejezethez is kapok majd . 
Legyetek jók és nemsokára itt az őszi szünet :D :D 
Puszi
Beky

szerda

13. Fejezet



Sziasztok. 
Tudom elég későn hozom a fejezetet és már elég sokat késtem vele, de őszintén szólva négy napja írtam a fejezetet és sosem tudtam hogyan alakítsam. Lehet, hogy így sem lett olyan mint amilyenre számítottatok, de remélem hogy azért, majd megírjátok nekem. Köszönöm az előző fejezethez kapott komikat (amikre már válaszoltam is) És a pipákat is.  
Jó olvasást.
Puszilak titeket. :) 
Beky 



13. Fejezet

Szemeimbe könnyek gyűltek a gondolatra, hogy megcsalt, de erősnek akartam látszani, így nem engedtem, hogy akár csak egy kósza könnycsepp is elszabadulva lefolyón arcomon. Az elkeseredettség és a sértettség egyre feljebb kúszott a torkomon és majd megfojtott. Legszívesebben ordibáltam volna vele, hogy tudja mit is érzek. 

- Azonnal válaszolj! Mióta tart ez? – Üvöltöttem miközben a fehérneműt az ágyra hajítottam. Még undorodtam attól is, hogy csak ahhoz érjek. Alex nem válaszolt, fejét lehajtotta és a szemembe, sem mert nézni. – Emeld fel a fejed és legalább nézz a szemembe, majd válaszolj. Mióta csinálod ezt? – Továbbra sem nézett rám és nem is mondott semmit sem. Elé léptem, majd megragadtam dühösen az állát és felrántottam úgy, hogy szemeibe nézhessek. 

- Mióta tart? – Kiabáltam, de félő volt, hogy könnyeim kigördülnek, ezért egy nagy levegőt vettem, hogy minden erőmet össze tudjam szedni. –Az isten szerelmére azonnal válaszolja, vagy most rögtön elmegyek és legközelebb csak a bíróságon találkozunk. – Hogy tehette ezt? Én azt hittem, hogy minden jól megy köztünk. Én szeretem és erre ő megcsalt. 

- Én..én – dadogta.

- Ezt már tudom. Te igen, és az a nő. Mióta csalsz meg Alex? - Hangom szaggatott volt, és tovább nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Alex továbbra sem válaszolt, és én úgy éreztem, hogy nem vagyok képes a közelében maradni. Még egy pillantást vetettem Alexre, majd elindultam, de elkapta a karomat. Dühösen pillantottam a szorosan fogó kezekre, majd a tulajdonosára. 

- Addig hozzám ne merj, érni ameddig meg nem magyarázod. Sőt tudod mit, nem is kell semmit megmagyaráznod – szakítottam ki kezemet a szorításából, majd dühösen távoztam a szobából. Könnyeimtől semmit nem láttam.

A lift hamar jött, éppen akkor mikor Alex utánam indult szerencsére becsukódott az ajtó, mielőtt még megállíthatta volna. A liftben egyedül voltam, aminek jelen pillanatban mindennél jobban örültem. Összetörve dőltem a falnak, miközben szemeimet törölgettem. 

Nem tudtam felfogni és egy darabig talán nem is fogom. Minden elromlott köztünk és én nem a valóságban éltem, mert a jelek a szemem előtt voltak, de mégsem vettem észre őket. Én már nem vagyok elég Alex számára. 

Utam egy parkba vezetett ahol egy padra ülve bámultam magam elé. Kezemet farmerzsebembe csúsztattam, és előhalásztam a telefonomat, amin nagy meglepetésemre rengeteg nem fogadott hívás volt. A legtöbb mind Alextől jött, de volt ott egy Robtól is. Szerettem volna vele beszélni, de majd csak később, most valaki másra volt szükségem. Valaki olyanra, akit mindennél jobban szeretem. A telefon, csupán csak párat csengett, mire felvette. 

- Kérlek, odaadnád Norának? – Ashley nem mondott semmit, csak odaadta a telefont kislányomnak, amiért most nagyon hálás voltam neki. 

- Szia kincsem, itt a mami. – Könnyeimet letörölgetem arcomról, hogy eltüntessem bánatom nyomait.

- Szia mami. – Vidám vékonyka hangját halva, szívem egy része megnyugodott. 

- Hogy vagy kincsem. Jó ott lenni? 

- Igen. Jackson bácsi olyan vicces. Lovacskázhattam is. – mondta lelkesen és nevetve. 

- És én voltam a ló, Kristen. – Halottam meg Jackson hangját mire egy apró mosoly kúszott arcomra, de ez csupán csak egy pillanatig tartott. 

- Örülök, hogy jól érzed magad. Nemsokára hazamegyek, addig legyél jó. Szeretlek kincsem. 

- Én is szeretlek anya. Apát is hozod majd? – Lelkesedett fel. Az a pár pillanat, míg elfelejtettem Alexet édes mámorító és egyben megnyugtató érzés volt és mindemellett oly kevés. 

- Nem kincsem, csak én megyek. Légy jó és fogadj szót Ashleynek. – Suttogtam félve, hogy hangom megcsuklik. 

- Jó, szeretlek. 

- És is kincsem. – A telefon elnémult, én pedig visszaestem a valóságba, ahol már nem voltam elég a férjemnek. 

Nem értettem, hogy hogyan lehettem ennyire hülye? Hogy nem vettem én észre, hogy Alex már nem szeret és nem talál vonzónak? A félelmeim, valóra váltak. A telefonom hangos csörgésbe kezdett. Nem figyeltem, hogy ki az, csak felvettem és vártam, hogy beleszóljon. A volna túlsó oldaláról érkező hang, váratlanul ért. 

- Kristen. Végre már aggódtam, hogy vagy? – Hangja aggódó volt és bársonyos. 

- Jaj Rob. Minden elromlott. – Fejemet kezembe temettem, miközben éreztem az esőcseppeket bőrömön. Mintha az időjárás is velem lenne. 

- Hol vagy? 

- Washingtonban. – Válaszoltam értetlenül.

- Azt tudom, de pontosan hol? – Kérdezte, mire körbenéztem és megláttam a park nevét az egyik táblán.

- A Creek parkban. 

- Ne mozdulj sehová sem. – Mondta. A telefont letettem. Nem értetem az utolsó mondatát. Hogy értette, hogy ne menjek sehová sem? 

Mellettem a telefon ismét csörögni kezdett, azonban most Alex neve villogott rajta. A düh ismét felszínre tört bennem. Megnyomtam a hívás gombot, majd a fülemhez emeltem. 

- Kristen? Kristen kérlek, bocsáss meg. – Hallottam meg esdeklő hangját.

- Mégis miért tenném? Hisz már nem vagyok elég jó neked, ott van neked a barátnőd, majd az elszórakoztat. De többé engem ne keress, már megmondtam. – Mondtam majd lecsaptam a telefont.
Most a legszívesebben magamhoz öleltem volna Norát és elmenekültem volna a világ másik végére, hogy elfelejtsem ezt az embert, akit valaha és talán még most is, ostoba módon szerettem. Hogy lehettem olyan hiszékeny, hogy azt hittem minden rendben van köztünk. Hisz annyi év, amit együtt töltöttünk és én mindvégig azt hitem, hogy elég vagyok neki. 

A ruhám és a hajam teljesen elázott, már de ez annyira mellékes volt mindaz mellet, amit éreztem legbelül. Előttem az emberek mind valamilyen épületbe siettek be az eső elöl, de én nem akartam sehová sem sietni itt tökéletes volt. 

- Kristen – a képzeletem, már játszadozik velem és olyan hangokat hallok, amiket valójában nem lehet, ám a csodálatos bársonyos hang, ami már oly ismerős volt továbbra is szólongatott. A fejem a hang irányába fordítottam, mikor megláttam Őt. Kezemmel megdörgöltem a szemeimet, hogy biztosan jól lássak, de a kép nem változott, továbbra is felém közeledett. Keze türelmetlenül a hajába túrt és már ezzel sikerül elérnie, hogy minden rossz érzésemet előzte. Felálltam, majd velem szembe megállt. Szemeibe nézve, még most sem tudtam elhinni, hogy ez a valóság, és itt van. Hisz ő neki New Yorkban kellene lennie. 

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, szorosan ölelésébe vont. Át karoltam a derekát, és mélyen belebújtam a mellkasába. Beszívtam az illatát, ami csak még jobban megnyugtatott. 

- Mi történt? – Suttogta hajamba, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. 

- Megcsalt. Már nem vagyok neki elég és már nem szeret. – Zokogtam fel, de ő csak még szorosabban ölelt. Annyira más volt mint Alex. Kicsit eltolt magától, mire azonnal utána kaptam. Féltem, hogy ő is elhagy.

- Sss, nyugodj, meg nem megyek sehová sem. – Lefejtette a kezemet a karjáról, majd kibújt a pulcsijából és rám adta. Amint a felső rajtam volt, lesimította vizes hajam, majd kezét arcomra tette és a szemembe nézett. - Az a fajankó, nem tudja, hogy mit tett. 

- Már nem kellek neki, én már nem vagyok elég, és szép sem. Nem tudom, hogy mit rontottam el amiért megcsalt. Én annyira szerettem… - Hangom elhalt a mondta végén, míg Rob ismét magához ölelt. A felsője csurom víz volt.

- Ugyan ne mond ezt, badarság, te igazán gyönyörű vagy. Ő a bolond, amiért ezt tette. – simogatta hátamat.

- Tényleg szépnek találsz? – Néztem rá reménykedve. 

- Igen – suttogta fülembe, mire megborzongtam. 

- Meg fogsz fázni. – Öleltem magamhoz.

- Inkább én fázzak, mint te. De gyere, jobb ha egy kicsit megnyugszol és száraz ruhát veszel fel. – Elindultunk valamerre, nem tudom, hogy merre én csak Robba kapaszkodtam és egyik lábam tettem a másik után. 

- Te, hogy kerülsz egyébként ide? – Pillantottam fel rá. 

- Talán baj? – mosolyodott el, miközben rám nézett. 

- Nem. Egyáltalán nem baj. – Pirultam el miközben lehajtottam a fejem, hogy ne láthassa arcomat.

- Így már sokkal jobb. Tudod sokkal szebb vagy, amikor elpirulsz és mosolyogsz. Persze mindig az vagy, de olyankor valahogy elvarázsolsz. 

- Elszoktalak, varázsolni? – Pillantottam fel rá kérdőn, még mindig mosolyogva. 

- Igen, el. – Hangja elvarázsolt, mint mindig. 

- Tudod kis időre sikerült elfelejtetnem Alexet, és ezért hálás vagyok. 

- Én örülök, amiért segíthettem neked. De jobb lenne, ha most sem emlegetnéd őt. Talán jót tesz, majd ha egy kis időre kivered a fejedből, és akkor, majd tisztán át tudod gondolni. Ez az ember egy féreg, már bocsánat, de ha az én feleségem lennél sosem csalnálak meg. Minden egyes percben éreztetném veled, hogy milyen varázslatos is vagy és, hogy mennyire szeretlek. – Velem szemben állt, szemei elvarázsoltak, majd az ajkaira pillantottam, amik kívánatosak voltak. Meg akartam őket ízlelni, ismét. A puhaságát, az édes ízét, és azt a szenvedélyt, amivel csókolni szokott. 

Érezni akartam azt, hogy valaki szeret, hogy valakinek tetszem, úgy ahogy vagyok. És azt akartam, hogy az akitől mindezt megkapom Rob legyen. Kezem arcára tettem, hogy meg tudjam simogatni borostás arcát. Létezhet az, hogy minden gonosz dolog ellenére ő itt van? És mért érzem azt, hogy vele mindent eltudok felejteni ami lényegtelen? A válaszok valahol mélyen bennünk rejtőztek, és csak megtalálni kellet őket, de néha talán ez volt a legnehezebb dolog, de ha kitartóak vagyunk, ráakadunk a válaszokra, és talán a válaszokkal, kapunk egy olyan dolgot, ami felbecsülhetetlen.

- Tudnod kell valamit. – Suttogtam közel ajkaihoz. 

- Sss, majd később megtudom, mert ha most nem csókolhatlak, meg akkor belehalok a vágyba. – Leheletének édes ízét éreztem számban, míg bennem egyre nagyobb lett a vágy az ajkai után. 

- Hát akkor, mire vársz? Csókolj meg! – Suttogtam ajkaiba miközben szemeimet lecsuktam. Ajkaink édes bilincsként zárultak össze, messze eldobva a kulcsot, hogy a megtalálása sok időbe teljen. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem szívének egyre gyorsuló ütemeit, mellkasának emelkedését, ahogy még jobban hozzám préselődött, kezeit arcomon míg másikat a derekamon, ahogy egyre közelebb von, szinte már lehetetlenül közel, hisz testünk már nem volt képes ennél közelebb kerülni egymáshoz, de nem is kellet több. Egy láthatatlan kötél kötött össze minket, ami képes volt arra, hogy akár kilométereken át összekössön, legyünk bármely távol. Erre a kötélre, olyan szoros csomót kötöttünk, itt és most amit már sosem lehet kigobozni. A kötél vastagsága lehetetlenné tette, hogy elszakítsuk, és ez csak most vált igazán valóságossá számomra. Mert nem csak egy munkatársat vagy egy barátot kaptam, hanem ennél valami sokkal, de sokkal többet, egy olyan személyt, aki szívemet és lelkemet is magáénak tudhatja. 

Kezem Rob hátán játszott, vizes pólóján keresztül éreztem hátának minden egyes mozzanatát, ahogy az izmok kidomborodnak, mégis az, amit igazán éreztem az nem a háta volt, hanem a csókja amiben több érzelem volt mint egy kimondott szóban. Minden ott volt, ami bennem is, és ez valahogy igazán boldoggá tett. Elkezdődött bennem egy változás, egy olyan irányba, amitől mindent máshogy fogok látni majd. Rob az aki tudatta velem kimondatlanul is, hogy nem nekem kell ahhoz hibásnak lennem hogy a férjem megcsaljon. Hisz lehettem volna bármennyire is jó feleség, és anya, ha ő már nem szeret. 

Nem mi döntjük el a szívünk választottjának kilétét. A szív az egyetlen, aminek nem tudunk parancsolni. Mert a szerelem lehet, az ami képes egy embert megváltoztatni, olyan valakivé aki anélkül sosem lehetett volna. 
 
Alex volt az életem egyik része, ami szép volt, néha hibákkal teli, de szép és jó, ám ennek valamikor vége kell, hogy legyen. Alex már nem szeret és talán egy kis idővel később már én sem fogom őt. Mert az a sok év mindig az életem része mard csak egy olyan része, amit talán sikerül lezárnom.
Az eső megállás nélkül esett, egymást melegítő testünkre, eláztatva még jobban bennünket. Rob kócos hajába túrtam és még egy észveszejtő csókot adtam neki, majd eltávolodtam tőle. Szemeim, egy percig még csukva maradtak. Féltem attól, hogy ha kinyitom, őket talán rá kell, hogy jöjjek mindez csupán egy álom volt, mindaz, amit vele tölthettem, egy olyan álom része volt, ami megrészegített, és amire mindennél jobban vágytam. Bátorságot véve nyitottam ki szemeimet, és vizes szempilláim alól pillantottam fel Robra. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és le. Az ok lehetett a csók, de lehetett Rob arca is, aki csak úgy ragyogott. Elmosolyodtam piros ajkai láttán, amit én okoztam. Az enyém is ilyen lehetett ugyanis Rob tekintette is ajkaimon volt. 

- Jobb, ha most már bemegyünk, mert még a végén mind a ketten nagyon megfázunk. – Ragadta meg a kezem és magával húzott. A szálloda, amibe bementünk igazán gyönyörű volt. Mindenhol látszott, hogy ez egy igazán elegáns és méregdrága hely. Rob hamar megszerezte a kártyát, így már mehettünk is a lifthez. Sokan megnéztek minket, amiért egyáltalán nem voltam dühös, hisz borzalmasan nézhettünk ki. 

A liftben összekulcsolt kézzel, szorosan álltunk egymás mellett fázva, miközben alig vártam, hogy egy forró vízzel teli kádba ülhessek. A lift ismét meg állt egy szinten és Rob elkezdett kifelé húzni onnan így biztosra vettem, hogy ezen a szinten van a szoba. A folyosón ugyan az a szín dominált, mint lent a recepciónál. A bézs és a sárga, lágy keveréke nyugtatólak hatott rám, míg a padlón lévő szőnyeg kiemelte ez útvonalat. A falakon lévő képek kerete arany színű volt, míg maga a kép, építkezéseket ábrázolt. Egy, ugyan azon épület folyamatos változásait a munkásokkal együtt, akik nagy mosollyal az arcukon álltak a kép mellet, kezükben a szerszámokkal, egymást átkarolva. Mosoly szaladt az én számra is az ő boldogságukat látva. 

Rob megállt, ezzel engem is megállásra késztetve. Tekintetem elfordítottam a képekről és az ajtóra szegeztem. Kíváncsian vártam, hogy kinyissa és megpillanthassam a szobát. Ugyan biztos voltam benne, hogy ugyan olyan, mint mindegyik másik szoba, de izgatott a tudat, hogy egy kicsit bepillanthatok abba, hogy Robert hogyan is él. Még sosem volt, alkalmam látni a lakásást és még csak most tűnt fel, hogy mennyire is vagyok kíváncsi. Az ajtó egy nagyot kattant, majd kinyílt.
Robra pillantottam, aki rám mosolygott, majd maga elé engedett. Nagy mosollyal és kíváncsi szemekkel néztem körbe a szobában, de csalódnom kellet. A dolgai még egy helyben összecsomagolva álltak a hatalmas nappaliban. Ajkaimat lebiggyesztettem, majd Robra pillantottam, aki a falnak dőlve nézett rám. Látva arcomat elmosolyodott. 

- Valami baj van? Vagy, nem tetszik a szoba? – Hangja, mint ma már sokszor aggódóan hangzott.

- Lehet, hogy badarság, de tudod szerettem volna látni, hogy hogyan is élsz, de mivel még szinte nem is voltál itt, így nem láthatom, és ugye még sosem voltam a lakásodon. – Hajtottam le a fejem, hogy elfedjem pirulásomat. Rob nem szólt semmit, és féltem, hogy bolondnak néz, így felpillantottam rá. Épen akkor ért elém. Kezét államra tette és mélyen szemembe nézett. 

- Habár még valóban nem sokat voltam itt, így nem volt alkalmam kupit csinálni, de az elkövetkezendő időt, akár itt is töltheted, így alkalmad nyílna beletekinteni abba, hogyan is élek és a lakásomat, ha visszamentünk szívesen megmutatom neked. Akár minden egyes szegletét.

hétfő

12. Fejezet



Hali. Hát itt is a következő fejezet. Remélem, hogy tetszeni fog, sajnálom a hejesírási hibákat, majd még át lesz nézve. 
KÉRLEK titeket írjatok komit. A másik blogjaimon hát mondhatni senki nem túlozza el a véleménynyilvánítást. Remélem, azért ide kicsivel többet kapok. Köszönöm az előző fejezetekhez kapott komikat Reninek, Nócinak és Szilvinek. És persze a pipákat is. 
Jó olvasást.  
Puszi 
Beky



12. Fejezet


Krsiten szemszöge: 

Szívem mellkasomban hevesen dobogott, miközben a választ vártam kérdésemre. Az érzéseim teljesen összekavarodtak, ahogy a gondolataim is. Rob olyan más volt olyan kifürkészhetetlen és megfejthetetlen. Szerettem volna, ha egyszerű lett volna, de ő más. Sokkal több, mint aminek látszik.
Tudom, részben igaza van és jobb lenne megbeszélni vele mindent, de olyan nehéz volt. Fülemben még mindig halottam azt, ahogy beszélt velem. És úgy éreztem, nem én vagyok az, akinek kezdeményezni kell. És talán bolondság, de sokkal inkább maradtam volna itthon. Kezével már amúgy is kócos hajába túrt, miközben fejét lehajtottam. Egyre nagyobb lett bennem a kíváncsiság, ami kezdte lassan szétfeszíteni testem.
A percek csak teltek és teltek, válasz nélkül. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy tudassam én is itt vagyok és várom a választ, de még sem tettem.
Egyszer csak felnézett rám, majd megfogta a kezem és eldöntött minket az ágyon. Kényelmesen elhelyezkedtem a karjai között és mellkasomat a hátának nyomtam.  Egyik kezével átölelt és összeillesztette ujjainkat. Továbbra sem szólalt meg, bármennyire is szerettem volna, csak feküdt mögöttem, szorosan magához húzva. Egyenlőre megelégedtem ezzel is, de továbbra is választ kell adnia. 

Élveztem meleg testét mögöttem, a simogatást és az apró puszikat, amiket hol fejemre, hol nyakara adta. Úgy éreztem, hogy több ez puszta barátságnál ez egy kicsit több annál. Valami olyasmi, amit kimondhatatlanul élvezek, és ami megnyugtat. 

- Rob – nyitottam ki szemeimet. 

- Mmm? – Fejét a tarkómba fúrta, ezzel megborzongatva engem. Elkezdem mocorogni karjai között, hogy szembefordulhassak vele.  Kicsit hátrébb csúszott, hogy szembe tudjunk lenni egymással. Szemei le voltak csukva, így megfosztva engem gyönyörű szürkéskék szemeitől. Kezemet felemeltem, majd óvatosan enyhén borostás arcára tettem. Kezemből kiindulva valamiféle bizsergés indult el, hogy bejárja egész testemet, majd ugyan oda érjen vissza. Szemeit lassan nyitotta ki, hogy tekintetünk azonnal összekapcsolódhasson.  

- Miért? – Suttogtam ezt az egy szót, oly kicsinyke mégis magába foglalt rengeteg időt. 

- A választ még nem tudom megadni, bármennyire is szeretném. Még saját magamat sem értem és előbb magamban kell mindent elrendeznem. – Lágyan simított végig az arcomon, miközben végig szemembe nézett, majd közel hajolt hozzám és ajkait enyémre tette. Először lágyan és gyengéden csókolt, miközben fölém magasodott. Kezemet azonnal hátára simítottam és közelebb vontam magamhoz. Szemeim előtt megjelentek a tegnap este képei, mikor úgy letámadtam. 

„ Fejemben már semmi sem volt tiszta és azt akartam, hogy valaki szeressen. Rob simogatta testem és a csókjai szenvedélyesek voltak. Egyre vadabbul birtokoltam ajkait, de nekem több kellet. A teste is kellet. Semmi más nem érdekelt csak az, hogy megkaphassam, de Rob leállított mikor ingének gombjaihoz nyúltam. Oly közel volt már a cél és mégis oly távol. Rob lefogta a kezem és hiába próbáltam kiszabadítani, nem engedte. Szorosan fogta kezem, úgy, hogy moccanni sem tudtam ám azt a tekintete okozta. Mélyen elvesztem gyönyörű szemeiben.”

Fejét a nyakhajlatomba fúrta, miközben a légzését próbálta szabályozni, ahogy én is. Mellettem támaszkodott, nehogy összenyomjon. 

- Többé ez nem fog előfordulni – suttogta, mire megdermedtem. Kissé eltoltam magamtól, majd szemébe néztem. 

- Mire gondolsz? – Hangom ijedten hangzott. 

- Többé nem foglak csókolni és érinteni. Bármennyire is szeretném. Mert neked ott a férjed, a gyermeked apja mellett van a helyed és nem tehetem tönkre mindezt. – Mondta majd felült. Kezeink szorosan össze voltak kulcsolva, mintha össze lennénk hegesztve. 

- De…

- Kristen. Neked családod van, és ezt nem tehetem tönkre. Nem állok kettőtök közé, de mindig itt leszek, melletted bármi is történjen. Mind a ketten álltunk egymással szemben. Úgy éreztem, olyan módon tartoztam ehhez az emberhez, mint ahogy még senki máshoz sem. Valami furcsa láthatatlan dolog kötött össze bennünket, amit más nem láthat és nem is érthet. És talán, még mi magunk sem. Nem akartam elválni Robtól, még akkor sem, ha tudtam az lenne a helyes, de sosem voltam olyan ember, aki helyesen cselekedik. 

- Ne szomorkodj, hanem menj és pakold össze a cuccaidat. Alex biztosan örülni fog neked, hogy láthat – mosolyodott el. Hihetetlen, hogy a legrosszabb pillanatban is képes olyat tenni vagy mondani ami eltereli az ember figyelmét. Az a csábos mosoly, ami arcán tündökölt mosolygásra késztetett engem is. Bólintottam, majd még egy pillanatig őt néztem és csak utána mentem a gardróbba.
Talán tényleg ez lesz a legjobb, amit tehetek. Meg kell Alexel beszélnünk, hogy a kapcsolatunkban mi az ami elromlott, hogy helyre tudjuk tenni. Rob mindig is mellettem lesz és ennek nem tudom, hogy örüljek e vagy sem. 

Egy részből örülök, hisz láthatom minden nap és beszélhetek vele, de nem csókolhatom, és nem érinthetem. Ez a valami több köztünk barátságnál és talán, észrevenné mindenki a munkahelyen, éppen ezért, ezt a valamit, el kell folyatnom magamban. Főleg akkor, ha helyre szeretném hozni a házasságomat. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kell tennem Noráért.


Rob szemszöge: 


Valami furcsa eddig nem ismert dolog, volt ami összekötött Keristennel. Az eszem és a szívem teljesen mást mondott. És mint mindig, most is az eszem volt az amire hallgattam. Nem tehettem mást, bennem minden teljesen össze volt kavarodva. Szerettem volna kibogozni. És amivel még saját magamat is megleptem, az nem más mint az, hogy szerettem volna ha kibékülnek. Csak egy számított, hogy Kristen boldog legyen. 

A vendégszobában ültem az ágyon és csak néztem magam elé. Kristen néha elszalad előttem, be a fürdőbe, hogy onnan is összeszedje a dolgokat, majd visszarohant a gardróbba. Mosolyognom kellet rajt. Foglaltam neki repülőjegyet a következő gépre, ami másfél óra múlva indul. Egyszer csak megjelent előttem, szinte semmit sem takaró ruhában. 

- Mi lesz Norával? – Nézett rám ijedten.  

- Ashleyék vigyáznak rá, ne aggódj. Megbeszéltem vele. – Mosolyogtam rá.  – Hidd el, hogy minden rendben lesz, neked semmivel sem kell törődnöd, én mindent elintéztem. – Biztosítottam, mire csak elmosolyodott, majd miután egy puszit nyomott az arcomra visszasietett a gardróbba. 

A mosoly levakarhatatlanná vált az arcomról, valahányszor csak eszembe jutott vagy megpillantottam. Egyszer csak egy nagy puffanást halottam, majd Kris megjelent, egy hatalmas bőrönddel, amit alig bírt húzni. A fejemet csóváltam, miközben hangosan kuncogtam. 

- Kristen csak pár napra mész, nem? – Vontam fel a szemöldökömet mosolyogva. 

- De, miért? – Szemöldökét magasra vonta fel és értetlenül nézett rám. Megcsóváltam ismét a fejem.
- Semmi.,

A repülőtér dugig volt emberekkel, de az én figyelmemet, mégis egy személy kötötte le. Kristen bánatos szemekkel nézett rám az előbbi vidámságától eltérően. 

- Ugyan, ne szomorkodj. Hidd el, hogy minden a legjobban fog menni. Én itt foglak várni téged mindig. Bármi, van hívj. – Csókoltam kézen miközben elpirult. 

- Rendben, hívlak bármi van. – Nézett rám, hálás szemekkel. 

A gép felszállt és borzalmas volt az elválás. Legszívesebben a karjaim közé zártam volna és nem engedtem volna el sohasem, de ezt nem tehettem. A kocsihoz mentem és haza hajtottam, mélyen a gondolataim közé merülve ültem le az íróasztalomhoz, hogy a telefonnal a kezemben hívjam fel azt akire most a legnagyobb szükségem volt. 


Alex szemszöge: 


Karcsú vékony teste, izzadta vonaglott alattam, miközben minden egyes érintésemre megrándulva. A napi idegesség, folyamatosan áramlott ki testemből, olyan módon, amit a legjobban élveztem. Kezemet vállára tettem és még jobban elmerültem testében. A kikívánkozó hangok élesen törtek a felszínre nem zavartatva magunkat. 

Szőke hajába túrtam, majd felfelé húztam, mire csak még jobban felnyögött. Élvezte minden mozdulatot. Felszabadultan élveztem ezeket az órákat minden nap és nem számított ilyenkor semmi más. 

A szobatelefon hangosan kezdett el csörögni, de nem akartam vele foglalkozni, volt ami jobban lekötötte a figyelmemet, de továbbra sem fejezte be  a csengést. Lassan távolodtam el, kelletlenül ugyan, de már nem bírtam ezt a hangos rikácsolást. 

- Ne bébi – nyögött fel Priscilla, azonban most, nem foglalkoztam vele. Kimerült teste az ágyra hanyatlott, míg én a telefonhoz mentem. 

- Haló.

- Jó estét Mr. Osmer. A felesége keresi, felengedhetem? – Kérdezte a kedves hölgy a recepcióról, akihez isten igazán kegyes volt és szép idomokkal áldotta meg. A levegő a tüdőmben rekedt és nem tudtam, hogy mégis mit tegyek. 

- Engedje fel. – Préseltem ki magamból nagy nehezen a mondatot, majd letettem a telefont, Kristen itt van. Azonnal a szobába rohantam és elkezdtem magamra kapkodni a ruhákat. 

- Itt van a feleségem azonnal öltözz – kiáltottam rá az ágyon nyugodtan fekvő Priscilára, aki ijedten nézett rám, majd ő is elkezdett öltözködni. Az ágyat gyorsan megigazítottam és éppen az utolsó gombot próbáltam begombolni, amikor kopogtattak az ajtón. Priscilla felé pillantottam, aki hajába túrt, hogy egy kicsit megigazítsa. 

- Nincs meg a bugyim Alex – nézett körül aggódóan a szobában. A hajamba túrtam, és körbenéztem, de sehol sem láttam az említett darabot.

- Most nincs időnk megkeresni. 

Mégis honnan a francból tudja Kristen, hogy hol vagyok és minek jött ide. Vagy miért pont most, hisz múltkor nagyon összevesztünk. A kilincsre tettem a kezem, majd nagy levegőt véve mosolyt erőltettem magamra és kinyitottam az ajtót.

Nagy mosollyal az arcán állt az ajtóban, egy bőrönddel a kezében, majd felém lépett és szorosan megölelt. 

- Annyira hiányoztál – suttogta nyakamba, miközben megölelt. Ha ezt megúszom, akkor bármit.


Kristen szemszöge:


Jó volt újra őt látni, olyan máshogy hatott rám és tudtam, hogy bármennyire is fájtak Rob szavai igaza volt. Nora a fontos és miatta kell mindent megtennem. Amit csak tudok. Elhúzódtam tőle, majd egy szenvedélyes csókot nyomtam ajkaira. 

- Nagyon hiányoztál és nem csak nekem, hanem Norának is. Beljebb sem mehetek? – Néztem rá kérdőn mire megrázta a fejét. 

- De persze, gyere csak –állt félre az útból, majd megfogta a bőröndöt és utánam hozta, azonban mikor beléptem a szobába egy ismeretlen ám csinos nő állt előttem. Értetlenül pillantottam vissza Alexra, aki éppen az ajtót csukta be, majd mellém állt. 

- Kristen had mutassam be neked Priscillát ő az egyik itteni munkatársam. Priscilla ő itt a feleségem.

- Ó igen már rengeteget halottam rólad –lépett elém, majd kezet nyújtott.

- Én viszont semmit sem hallottam rólad, örülök, hogy megismerhetlek.  – mosolyogtam rá szívélyesen. 

- Nos, bocsáss meg, de nekem mennem kell, még rengeteg dolgom van. – Nézett felém bocsánatkérően. 

- Kikísérlek – mondta neki Alex, majd így is tett. Türelmesen vártam, hogy visszatérjen, ami pár perc múlva meg is történt. Valahogy már semmi sem volt olyan, mint mielőtt elment. Alex feszültnek és idegesnek énezett ki. 

- Hozhatok neked valamit? 

- Igen, egy pohár víz igazán jól esne.  – Mosolyogtam rá, amit viszonzott, majd kiment gondolom a konyhába. Feltápászkodtam a fotelből és körbejártam a szobát igazán kellemes volt, de olyan átlagos, mint amilyen egy szállodai szoba szokott lenni. A szeme viszont megakadt valamin, ami borzasztó gondolatokat indított el bennem.


Alex szemszöge: 

Kezemben a pohár vízzel, indultam vissza a nappaliban, ahol Kristnem már nem volt ott, így a hálóba mentem, ahol meg is találtam, de ahogy elnéztem, nem csak én találtam valamit. 

- Elárulnád nekem, hogy ez mégis mit keres itt, és hogy mégis kié? – Szemei dühösen és értetlenül villogtak míg kezében Priscilla elvesztett fehérneműdarabját tartotta.  



Kristen ruhája