vasárnap

11. Fejezet



11. Fejezte.


Szememet alig bírtam kinyitni és mikor sikerült rögtön vissza is csuktam. A félhomály, ami a szobán uralkodott, túl világos volt az én szememnek. Újra megpróbálkoztam a szemem kinyitásával és most sikerült nyitva tartanom. 

Ahogy körülnéztem ismerős volt a hely, majd mikor jobban megnéztem már tudtam, hogy az egyik vendégszobában vagyok. 

- Tudom, hogy ez nem a hálószobád, de nem szerettem volna veled abban az ágyban feküdni. – A hang, túlságosan is ismerős volt. Fejemet nagyon lassan fordítottam felé. Az arcán ülő mosoly először elkápráztatott, majd elgondolkodtatott. 

Az Alexel közös házamban ahol a kislányom is van, a vendégszobában fekszem egy másik pasival aki nem a férjem. De amik mégis a legfurcsább az, hogy ez milyen jó is. Fejemet visszahajtottam Rob mellkasára, ahol nagyon is jól éreztem magam. 

- Ismerlek már egy ideje, mégis azt kell, hogy mondjam, mindig megtudsz lepni. Egy normális ember ilyenkor megkérdezné, hogy mi történt és hogy lefeküdtünk e. Persze csak akkor, ha nem emlékszik.

- Ezek szerint, én nem vagyok normális ember? – Kezemmel a mellkasára rajzoltam mindenféle mintát. Lassan felült, ezzel engem is újra ülőhelyzetbe tornászva. Szemei kutakodóan mérték fel, arcomat valami nyomát keresve, viselkedésemnek. 

- Tudom, hogy nagyon kiakasztottak a történtek de… - Valószínűleg ha nem említi, még egy darabig nem jutott volna eszembe az amiért kiborultam tegnap. Arcomról eltűnt a jókedv és inkább visszafeküdtem a puha párnák közé és a fejemre húztam egyet. Elakartam bújni a világ elől, hogy senki ne tudjon bántani. Belül úgy éreztem magam mintha egy turmixba tették volna az érzelmeimet és összekeverték volna. 

Éreztem Rob meleg testét, ahogy mellém fekszik, majd fejemről leveszi a párnát. Szemeimet szorosan összezártam. 

- Kérlek, nézz rám –kérlelt, de szemeim továbbra is csukva maradtak. – Kérlek. – Leheletét éreztem ajkaimon, ami csak annyit jelentett, hogy nagyon közel van hozzám. Keze jobb oldalam mellett volt, azon támaszkodott. Éreztem a testéből áradó hőt és tudtam, hogy nagyon-nagyon közel van hozzám.
Szemeimet lassan nyitottam ki, épp úgy, ahogy pár perce mikor felébredtem. És nem tévedtem, valóban nagyon közel volt hozzám. Szemeiben a megértés és a sajnálat csillogott.

 - Sajnálom, hogy ismét felhoztam ez a témát, és hidd, el én lennék az első ember, aki behúzna annak a pasasnak, amiért így bánt veled, de lehet hogy meg kellene beszélnetek. 

- Ezen igazán nincs mit megbeszélnünk. – Tiltakoztam azonnal. Az ok, amiért így beszélt teljesen mindegy volt. Sokszor előfordult már velem is, hogy fáradt voltam és nem volt kedvem semmihez, de akkor sem beszéltem vele így, mert szerettem. Mi van, ha már nem szeret, ha már nem jelentek neki semmit sem?

- De van. Ne legyél ennyire makacs!

- Miért mondod ezeket? Hisz mióta csak ismerlek, az volt a célod, hogy lefektess. Vagy talán este sikerült és többre már nem kellek? – Igen csak ez lehet az oka mindennek. Kihasználta, hogy részeg voltam és most már nem kellek neki. 

- Ne feltételezz rólam olyanokat, amikre jelen pillanatban gondolsz. Annyira én sem vagyok aljas, hogy kihasználjanak. És szeretném hogyha, majd megszerezlek emlékezz minden egyes pillanatára.

- Akkor mégis miért vagy most ilyen? – Kíváncsian néztem rá, várva a válaszát a kérdésemre, de nem szólat meg. Ajkai vékony csíkba préselődtek. Nagyon szerettem volna tudni a választ arra, hogy miért csinálja ezt. – Nem csak én tudok meglepetéseket okozni. – Néztem szemébe. 

- Az teljesen mindegy. Most az a fontos, hogy kipihend magad, kicsit túl sokat dolgoztál így ma nem mész dolgozni ahogy én sem. Norát Ashley elviszi az óvodába, én pedig ma elkényeztetlek. – Utolsó szavára jobb szemöldököm az egekbe szökött, míg ajkam halvány mosolyra húzódott. – Mármint főzök teát meg ilyenek. Nem arra gondoltam, de ha te azt jobban szeretnéd? – Most ő volt az, aki úgy nézett rám, ahogy én az előbb. 

- Megelégszem a teával is.  – Biztosítottam. Elmosolyodott, majd szemei ajkaimra tévedtek. Pontosan tudtam, hogy mire gondolt hisz nekem is az volt minden vágyam. Annyira szerettem volna megcsókolni. Rob még nézte ajkaimat, majd eltávolodott tőlem és felállt. – Most hova mész? – néztem rá kíváncsian. 

- Megyek és beengedem Ashleyt – válaszolta, majd kiment az ajtón.
Fejemben még mindig az a kérdés kavargott, hogy miért viselkedik így Rob, de egyenlőre nem tudtam rá a választ.

Rob szemszöge:

Ajkai édesen nyíltak szét, miközben vágyakozóan mustráltam őket. Leghőbb vágyam volt  megcsókolni, de nem tehettem. Még magam sem értettem pontosan hogy miért is segítek neki, de úgy éreztem, ez a helyes. Nem szeretném még egyszer olyan boldogtalannak látni ,mint tegnap este és ha egyszer ehhez az kell, hogy rábeszéljem arra, hogy mindent tisztázzon a férjével, akkor megteszem. Mégis a legszívesebben, beverném annak a pasasnak a képét. Még most sem értem, hogy miért beszélt így Kristennel hisz ő igazán nem érdemli meg. 

Kettesével szedve a lépcsőket, siettem az ajtó felé ahol Ashley állt. Én kértem meg, hogy jöjjön el és segítsen habár részleteket nem mondtam neki. Értetlen tekintettel nézett rám az ajtóból mikor beengedtem. 

- Történt valami Kristennek? – Nézett rám kíváncsian.

- Kicsit kimerült és pihenésre van szüksége, így felajánlottam, hogy segítek neki. 

- Akkor nem lenne jobb, ha én maradnák itt vele. Hisz jobban is ismerem, mint te és mégis csak nő vagyok, én jobban tudok rá odafigyelni. 

- Erre semmi szükség, majd én figyelek rá. És így jobban megismerhetem kicsit… a személyiségét – tettem hozzá még mielőtt félreértette volna. 

- Rendben, de azért beszélnék én is vele, ha nem bánod. – Indult meg a lépcső felé. 

- Még alszik. Úgyhogy nem tudsz vele beszélni. Viszont Norát el kell vinni az óvodába. – Ashley gyanúsan nézett rám és be kell vallanom, én is így néztem volna magamra. Féltem, hogy talán mégis csak beszeretne menni Kristenhez vagy további kérdéseket tesz fel, de nem így történt. 

- Rendben. Akkor leviszem Norát az oviba,  de majd telefonálj, hogy hogyan van. – Mondta, majd a gyerekszobába ment. 

Pár percel később, meg is jelent Norával a kezében a konyhában, épp mikor teát főztem. Nora már fel volt öltözve és hatalmas szemekkel nézett rám majd mosoly ült az arcára. 

- Hisz a pöttöm. – Simogattam meg az arcát, ami még annyira gyereki és boldog volt. 

- Szia – köszönt vissza. 

Gyorsan megreggelizett, majd már siettek is az oviba ugyanis késésben voltak. Ashley még visszanézett az ajtóból. Tudtam, hogy kételkedik abban, amit mondtam, de mégis itt hagyott Kristenel kettesben ebben a nagy házban egy egész napra. 

Visszamentem a konyhába, majd megfogtam a megpakolt tálcát és Kristenhez mentem. Tényleg szerettem volna ma elkényeztetni, hogy semmit ne keljen csinálnia. Kevin nem igazán értette, hogy mi is az oka annak, hogy sem én sem Kristen nem megyünk ma dolgozni, de rám hagyta a dolgot. Amikor az ajtóhoz értem gondolkodtam, hogy kopogjak-e vagy ne, de végül úgy döntöttem, hogy csak egyszerűen bemegyek, mégis lehet jobb lett volna, ha kopogok. 

Az elém táruló látványtól majdnem a tálcát is elejtettem. Kristen karcsú és tökéletes testét csupán csak egy falatnyi törölköző takarta el. Egy nagyot nyeltem, majd még egy másodpercig élveztem a látványt és csak utána fordítottam el a fejem. 

- Sajnálom, kopognom kellet volna. – Hangom rekedt volt, amit nem is csodállak. 

- Semmi gond, gyere csak. – Nagyon lassan fordultam vissza hátha meggondolja magát, de nem így lett. 

- Mit hoztál? – Nézett a tálcára miközben leült az ágyra figyelve, hogy a törölköző nehogy leessen vagy szétnyíljon. 

Magamat is meglepve, bátortalanul indultam el felé, miközben figyeltem nehogy a kezem remegjen. Mégis mi a fene lehet annak az oka, hogy így viselkedem? Hisz ilyen helyzetben régen magabiztosan mentem volna oda és beszéltem volna rá, hogy arra a törölközőre igazán semmi szükség nincsen ennek ellenére most… 

- Gondoltam csinálok neked reggelit.

- Ó milyen kedves vagy. Nem is gondolat volna, hogy te ilyen jól elvagy a konyhában. – Nézett rám mosolyogva. 

- Tudod muszáj volt megtanulnom. Sajnos a lányok akik…. – Inkább nem fejeztem be a mondatot, hisz igazán nem lett volna szép dolog tőlem. 

- Szóval a lányok, sosem maradtak reggelit csinálni neked? – Nézett rám, de pontosan tudta, hogy a helyzet így van. Olyan furcsa volt egy nővel ilyenről beszélgetni. 

- Be kell vallanom nem igazáén szokta ilyenekről beszélgetni egy nővel. 

- Azt el is hiszem, hogy beszélgetni nem nagyon van időtök miközben… - Most ő nem fejezte be a mondatot. Mosolyogva néztem rá miközben úgy csináltam, mint aki nem érti, hogy mit is szeretne mondani. 

- Igen? Mire gondolsz? 

- Tudod te azt nagyon jól. – Nézett rám mindentudóan. – És most hagyj enni. 

- Ó csak nem megéheztél ettől a témától. Tudod én is farkas éhes lettem mióta beléptem szobába. – Kristen hangosan kezdett köhögni a félrenyelt teától. Kezemet azonnal hátára tettem majd megütögettem. 

- Tudod, így nem nagyon hagysz pihenni. 

- Az meglehet, viszont mit vársz, tőlem mikor itt ülsz mellettem egy szál törölközőben, próbára téve a tűrő kepésségemet.  Ha tudnád, mennyire szeretném az öledből elvenni a tálcát, hogy aztán kezemmel végigsimíthassak, kipirult arcodon egészen le a nyakadon át a kulcscsontodig ahol elidőznék, miközben belecsókolnák a füled mögötti kis gödröcskében. Aztán mikor érzékien lenyögsz, érintésemre kezemet lejjebb vezetném egésszé a törölköző széléig, hogy szétnyithassam és megcsodálhassam kecses tested minden domborulatát. Hogy ne csupán a reggelivel kényeztesselek el, hanem ajkaimmal is. Minden egyes bőrfelületet megcsókolhassak. – Kristen egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, mellkasa meg megemelkedett ezzel a törölközőt is megfeszítve. Borzalmasan kínzó volt a vágy hogy mindazt, amit mondtam megtegyem vele. Ő is elképzelte mindazt, amit tenni szerettem volna vele és ezt onnan tudtam hogy ajkát harapdálta miközben kipirult és a levegőt úgy szedte mintha a több kiló métert futott volna le. Nagyon közel voltam hozzá ajkunk már majdnem összeért mikor Kristen megszólalt. 

- Akkor miért nem teszed? – Kérdése ismét megdöbbentett ma már másodjára. Olyan mintha tejesen kicserélték volna. 

- Mert nem lenne tisztességes. A vágyammal még elvagyok egy darabi. De ami késik, nem múlik. Úgy is megkaplak csak idők kérdése addig is szeretnék a közeledben lenni. 

- Sosem fogsz hozzám érni? – Hangja vággyal és szomorú csalódottsággal volt tele. 

- Nem úgy, ahogy szeretném. De épp, úgy ahogy megelégszem vele. – Álltam fel az ágyról. – Most egyél, és majd beszélgetünk. 


Kristen szemszöge: 


Rob sejtelmes válasza elgondolkodtatott miközben ettem. Azt tudom, hogy szeretne hozzám érni, de azt nem hogy mi az amivel megelégszik. És vajon mikor jön el az a pillanat, mikor úgy érzi hogy már nem lesz tisztességtelen. Annyi kérdést vetett fel bennem pár óra alatt, mint még senki egész életemen át. 

A reggeli minden egyes morzsáit eltüntetem, úgy hogy észre sem vettem. A gondolataim sokkal jobban lefoglaltak, mint az hogy mit is eszek. 

- Most hogy jól laktál – vette el tőlem a tálcát miközben elégedetten mosolygott és így éreztem, hogy le kell. ezt a mosolyt törölnöm az arcáról. 

- Ne örülj nem azért fogyott el minden, mert olyan finom volt. Hogy őszinte legyek egyáltalán nem tudom mit ettem ugyanis a kis mondatod adott épp elég gondolkozni valót. – A várt csalódottság elmaradt a részéről és a vigyor csak még nagyobb lett. 

- Akkor mégis csak az én érdemem, hogy mindent megettél még akkor is ha fogalmad sincs hogy mi volt az. – Mondta miközben visszajött hozzám. – Öltözz fel én, addig megvárlak itt.
 Én csak felálltam majd a gardróbba mentem és felöltöztem. Amint végeztem visszamentem a szobába és az ágyra ültem.

- Nos akkor mit szeretnél megbeszélni? – Néztem rá kíváncsi szemekkel.

- Holnap elmész, szépen oda ahol Alex van és megbeszélsz vele mindent. Tudom hogy nagyon megbántott és egy féreg volt de egy esélyt adnod kell neki hisz szereted. Egy esély csak ennyi Noráért. Hisz szeretitek őt és Alex is szeret téged csak lehet hogy rossz napja volt. Meg kell beszélnetek és hidd el hogy minden jól fog alakulni. 

- Miért vagy ilyen. Miért teszed ezt? Hisz nem olyan rég még magadnak akartál, vagy ez már elmúlt?

- Nem, nem múlt el. Most is ugyan úgy vágyok rád, ahogy eddig, ha nem jobban. 

- Akkor miért? – Nézett rám kétségbeesetten kíváncsian. 

- Mert…. 

Sajnálom a hibákat majd kilesznek javítva de most csak arra volt időm hogy feltegyem. Jó olvasást
Puszi
Beky 

péntek

10. Fejezet





10. Fejezet.



Felfelé haladtam a lépcsőn, vállamon a táskával és reménykedtem, hogy most nem fogok Robba ütközni. Fejemben élénken ott éltek a képek, amiket még az öltözőben képzeltem. A gondolat, hogy mik történhettek volna, ott lent még mindig vegyes érzelemmel tölt el. Amiket még nem sikerült megfejtenem. Mégis csak arra tudtam gondolni, hogy ennek csupán csak egy oka lehet. Alex túl régóta van már távol ahhoz képest, hogy csupán csak pár napot szoktunk távol lenni egymástól, így érthető, ha már a gondolataim is elég intim irányba fordulnak mindamellett, hogy a szeretetre is vágyom. 

Tehát valójában nem is Robra vágyok, hanem az érzésre, amit jelen pillanatban tőle kaphatnák meg. És most, hogy már tudom, megnyugodhatok. Szó sincs arról, hogy már nem szeretném Alexet.  És mikor újra itthon lesz, akkor mindez, ami jelenleg bennem van vagy pontosítva, ami nincs és amire vágyok, majd eltűnik és Rob is csak egy munkatársat vagy barátot fog jelenteni. Arcomra mosoly kúszott a gondolatra, ám ez hamar el is tűnt. Mert volt még egy dolog, amit bárhogyan is szerettem volna nem találtam rá választ. Szívemnek egy bizonyos részén, ami ugyan nem túl nagy mégis úgy érzem, hogy egész testemet az a rész uralja. És a gondolatra, hogy minden megszűnik, egy furcsa fájdalom alakul ki. Mely ugyan nem jelentős mértékű, de ott van, és mindig agyamba férkőzik nem hagyva lehetőséget más gondolatoknak.  De küzdők ellene és néha sikerül is. 

Beszálltam a liftbe, majd egyenesen az irodámba mentem, hogy minden holmimat összeszedve menjek az óvodába Noráért. Amint összepakoltam, összeszedtem pár papírt is, amivel elüthetem majd az estét. 

- Kristen ugye nem fogsz egész este azok felett ülni? – Kérdezte Mia, mosollyal az arcán. Már elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mikor Alex nincs otthon, általában ezzel töltöm az időm és van, hogy csak pár órát alszok mindössze, annyira belemerülök a munkába. Nem kellet válaszolnom, hisz elég volt annyi, hogy elmosolyodtam és máris tudta a válaszomat. – Sokáig lesz még el Alex? 

- Sajnos nem tudni, azt mondta, hogy nagyon sok a dolga és hogy folyton akad valami probléma, amit persze neki kell megoldania. De remélem, hogy azért nem hajszolja túl magát, és pihen egy kicsit. 

- Remélem. Senkinek sem tesz jót a sok munka, úgyhogy te se hajszold magad túl, inkább játssz Norával és egyébként, már alig várom, hogy újra lássam. Olyan gyorsan nő a kishölgy és csak egyre szebb. 

- Rendben van, megfogadom a tanácsod. El sem tudom hinni, hogy már ilyen nagy és valóban egyre gyönyörűbb lesz. Hétvégén pedig majd láthatod. Mivel nincs, ki vigyázzon rá és nem akarom anyáékra hagyni, ezért behozom. Úgy is szeret itt lenni. 

- Az hiszem az apukája már most félheti a fiúktól.

- Szerintem is. De ha nem bánod, akkor megyek, mert nem szeretném váratni a kis tündéremet. 

- Dehogy, menj csak nyugodtan. És tényleg ne dolgozz sokáig. – Emlékeztetett, majd miután elköszöntem tőle kezemben a papírokkal a lifthez léptem és vártam, hogy itt legyen. 

Amíg a liftre várakoztam hangokat halottam, amik Kevin irodájából szűrődtek ki. Odapillantva láttam, ahogy Kellan, Kevin és Rob valamin nevetnek. Elmosolyodtam Rob arcát látva, aki nagyon boldog volt. Ismét eszembe jutott a lenti ábrándozásom. Amit jelen pillanatban nem szerettem volna ismét átélni, így minden erőmmel azon voltam, hogy valami teljesen másra koncentráljak. Annyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem Robot, aki most már engem figyelt és nem a bent lévőket. Arcomat azonnal pír öntötte el és úgy éreztem, hogy lángol. Ezen egy cseppet sem javított Rob perzselő tekintete, amitől végképp azt éreztem, hogy egy katlanba vagyok. Szerencsémre a lift pont ezt a pillanatot választotta, hogy ide érjen. Még egy utolsó pillantást vettetem kínjaim okozójára, majd belépem a liftbe, ahol sikerült egy kicsit lenyugodnom.

Amint kiértem már Dean ott állt a kocsim mellet. Ez biztosan Mia érdeme. 

- Köszönöm Dean –léptem a kitárt ajtóhoz, majd a kocsiba ültem.

- Viszlát, Mrs. Osmer

Ahogy a forgalom engedte, úgy próbáltam sietni az óvoda felé. Talán igaza van Miának és nem kellene, hogy egész este a munkába temetkezzek. Fülemre tettem a headsetet, majd felhívtam Ashleyt, aki pár csörgés után fel is vette. 

- Szia, Kris vagyok.

- Szia, mondjad- hangja vidáman hangzott, mint mindig mikor vele beszéltem.

- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy este ráértek e? – Reménykedtem benne, hogy igent mond. 

- Sajnos ma nem. Jacksonnal megyünk a szüleimhez. De miért kérdezted? – Kíváncsisága gondolhattam volna, hogy feltör benne, mint mindig. 

- Csak meg szerettelek volna hívni vacsorára. Most, hogy nincs itthon Alex, elégé sok időm van. – Nem akartam azt mondani, hogy unatkozok, hisz lett volna mit tennem csak sokkal jobb más emberekkel enni, mint papírokat átnézni és írogatni. 

- Tényleg nagyon sajnálom, de már megígértem anyáéknak. De ha gondolod, holnap átmehetünk. Szerintem akkor egyikünknek sincs semmi dolga. 

- Rendben, akkor gyertek holnap, főzök valami finomat. 

- Rendben. Már alig várom. 

- Jó szórakozást estére.

- Köszi. És még egyszer bocsi.

- Semmi gond. Szia.

- Szia. – Éppen akkor tettem le mikor az ovihoz értem. Gyorsan beszaladtam Noráét aki, amikor meglátott, boldogan szaladt a karjaimba. 

Emlékszem az első napra mikor itt kellet hagynom. Nagyon nehéz volt néznem, ahogy sír és nem vihetem haza, de tudtam, hogy neki itt a helye. Amint kiléptem az óvoda ajtaján, addig nagy nehezen bent tartott könnyeim hullani kezdtek. Nehéz volt elengednem és az a gondolat, hogy nem lesz velem mindig… Valószínűleg ez minden anyukával így van. És mindig is így lesz. Mert mindig jön olyan, mikor már nem fog rám hagyatkozni, és majd el kell engednem, de egyelőre ebbe még bele sem merek gondolni.   

Felöltöztettem Noát, majd a kocsiba ültünk és már hajtottam is hazafelé. Különösebb féle programom nem volt mára és jó volt egy kis lazítás. 

- Gyere kincsem, átöltözünk, aztán megcsináljuk a vacsorát. – Amint beálltam a garázsba, felmentünk a házba, majd miután a papírokat letettem a nappaliban lévő üvegasztalra, felfelé indultam Norával a kezemben. Először az ő szobájába mentünk, hogy át tudjam öltöztetni. 

Olyan ruhát adtam Norára, amit nem baj, ha összekoszol, habár kétlem, hogy sikerülne neki összekoszolni. Amint végeztünk nála, átmentünk a mi szobánkba, hogy én is át tudjak öltözni.  A választásom egy melegítő együttesre esett, ami igazán kényelmes. Ilyenkor sokszor annyira jó volt átöltőzni, egy egyszerű melegítőbe az egész napon magas sarkú, szoknya és blúz összeállításból. Én is gyorsan átöltöztem, majd összefogtam a hajam és már mehettünk is főzni. 








- Kincsem, szeretnél tv-t nézni? – néztem Norára, aki nagy mosollyal az arcán elkezdett bólogatni. Letettem a tv elé, majd egy mesecsatornára kapcsoltam és a konyhába mentem. Nem akartam sok ételt főzni, csupán csak annyit, amivel jóllakhatunk. Így hát nekiálltam spagettit csinálni. Jelen pillanatban, ez az egyetlen dolog volt az, ami egyszerű volt az én fáradt agyamnak és elég gyorsan elkészíthető. 

Nagyon jól haladtam a főzéssel és közben Norára is tudtam figyelni, aki szépen el volt a tv előtt. Éppen a szószt kevergettem, amikor a telefon hangos csörgésbe kezdett, mellettem a pulton. A kijelzőn Alex neve szerepelt. Azonnal a nappali felé indultam a telefonnal együtt. 

- Szívem apa telefonál, beszélsz vele? 

- Igen – mondta hatalmas boldog mosollyal az arcán, majd lemászott a kanapéról és elém szaladt. Kicsi kezébe adtam a telefont, hogy a füléhez tudja emelni. Kezemet mindvégig ott tartottam, hogy ne tudja leejteni. 

- Apa – kiáltott bele boldogan a telefonba. Elmosolyodtam arca láttán. Olyan boldog, valahányszor csak vele beszél. Alex kérdezgette, Nora pedig válaszolt. Ám a beszélgetés nem tartott sokáig, ugyanis egyszer csak felém nyújtotta a telefont. Amint elvettem, Nora már szaladt is vissza a nappaliba.

- Szia – szóltam bele vidáman a telefonba, miközben megkevertem a szószt.

 - Szia – hangja nem olyan volt, mint amire számítottam. 

- Valami baj van? 

- Nem, nincs csak elég fárasztó volt ez a nap. – Hangja valóban fáradtnak tűnt. 

- Mikor jössz haza? – Reménykedtem, hogy azt mondja, hogy holnap. De reményem hiábavaló volt. 

- Sajnos még nem tudom. Nagyon sok a munka. 

- Nem lehetett volna valaki mást küldeni helyetted? – Kérdeztem lemondóan. Nem hiszem el, hogy nincsen más, aki el tudott volna menni helyette. Hisz neki családja van. Csak akad valaki, akinek nincs semmi fontos, ami itthon várná. 

- Nem, nincs – hangja fojtott volt.

- Csak volt valaki, aki elmehetett volna helyetted, hogy itthon maradj velünk. 

- Amint észrevetted magad is, valószínűleg nincsen senki, mivel én vagyok itt. 

- De..

- Kristen az ég szerelmére befejeznéd már? – Az, hogy így ordított velem minden fizikai fájdalomnál rosszabb volt. – Szerinted minek dolgozok? Várj, ne is mond, majd én mondom. Azért, hogy minden meglegyen neked és Norának. Hogy ne egy egyszobás lepukkant házban kelljen élned. És nem hiszem el, hogy neked még ez sem elég. Majd megyek, amikor tudok. 

- É..én sajn.. – Alig tudtam bármit is mondani. 

- Ugyan dehogy sajnálod te. Örülsz neki, hogy nem vagyok ott, így legalább nyugodtan elszórakozgathatsz azzal a Pattinson gyerekkel. De tudod mit, nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. – Válaszomat meg sem várva tette le a telefont. 

Minden dühöm és fájdalmam ki akart törni. Szemeimben már gyűltek a könnyek, de nem akartam nekik utat engedni. Addig nem, amíg Nora is itt van. Éppen ezért siettem a vacsorával, miközben minden egyes másodpercben majdnem elsírtam magam. Vacsoránál egy falat sem ment le a torkomon. Csak előre bámultam villámat forgatva a még meleg ételbe és valami egészen lényegtelen dologra próbáltam gondolni. 

- Mami, nem eszel? – Nora kicsiny, vékony, ártatlan hangja zökkentett vissza a valóságba, amelyben nem akartam most lenni. 

- Nem vagyok most éhes. – Mosolyogtam rá halványan. - Végeztél? – néztem a tányérjára, ami üres volt. 

- Igen, köszönöm. Finom volt. – Lassan lecsúszott a székről, majd kis kezével megfogta a tányért. 

- Hagyd csak, én majd elviszem. – Felálltam az asztaltól, majd együtt indultunk el, hogy meg tudódjam fürdetni. 

Mindent gyorsan szerettem volna megcsinálni, hogy végre kiadhassam magamból a fájdalmat, de sajnos mégsem ment minden olyan gyorsan. Egyre nehezebb volt magamba tartani mindent, de mégis valahányszor Norára néztem, sikerült erőt merítenem magamba. 

Mikor kiléptem a szoba ajtaján, üresség öntött el. És valahogy minden olyan másnak tűnt. Mintha nekem nem lenne helyem itt ebben a házban. Leballagtam a konyhába, kivettem a pezsgőt, amit arra készítettem be, ha Alex hazajön, és fogtam egy poharat, majd a nappaliba mentem, ahol letelepedtem. Könnyem nem hullottak és semmi jelét nem mutatták, hogy majd fognak, mégis megtörtént. Fejemben újra felhangzottak Alex dühös szavai. Hangos zokogásba kezdtem és úgy éreztem ennek sosem lesz vége. Nem értem az okot, ami ennyire megváltoztatta volna őt. Amint kinyitottam a pezsgős üveget, öntöttem a pohárba és azonnal meg is ittam. 

Már a nem etudom hányadik pohárnál tartottam vagy üvegnél mikor a pohár a földön landolt. Hulló könnyeimtől és az alkoholtól már nem láttam tisztán. Azonnal elkezdtem felszedegetni. Nem jutottam sokáig vele, mert valaki csengetett. Nagyon lassan felálltam majd megfogva a pezsgőt mentem az ajtóhoz hogy kinyissam. Kicsit ugyan szédültem, de különösebben nem érdekelt. A fájdalom, ami eddig bennem volt nem akart elmúlni vagy eltűnni. Kezemet kilincsre tettem, majd feltéptem az ajtót. A velem szemben álló ember kilétén már meg sem kellet volna, hogy lepődjek, ám mivel nem lehettem benne biztos kezem felmetélem, majd megdörgöltem szememet, ám még mindig ugyan az az ember állt velem szemben, így biztos lehettem benne hogy nem látok rosszul. 

- Kristen jól vagy? – Hangja, mint mindig most is csábítóan mély és szexi volt. Nem válaszoltam, csak ajkait néztem, amik nagyon is kívánatosak voltak és csak arra ösztönöztek, hogy megízleljem. – Kristen. – Mivel továbbra sem feleltem felém indult, majd bejött mellettem. 

- Nincs jogod csak úgy bejönni – mondtam, de nem igazán figyelt rám. 

- Kristen vérzik a kezed. – Lágy meleg és puha kezébe fogta enyémet. Meleg érzés öntött el, hogy törődik velem és, hogy itt van. 

- Csak egy pohár tört össze, gondolom az vágta el. Észre sem vettem. - Szemeimet le sem tudtam venni ajkairól. Lassan közelebb mentem hozzá, úgy, hogy már csak egy centi választott el minket egymástól. Meg akartam csókolni. Annyira szerettem volna, hogy az már fájt. Már majdnem érezhettem puha ajkait, mikor eltolt magától. Kezeivel szorosan fogta csuklómat, nehogy bármit is tudjak tenni, ám dühös lettem. 

- Miért nem akar engem senki sem. Miért van az, hogy mindenki másnak lát, mint ami vagyok. Miért nem vagyok elég jó senkinek? – Kitéptem kezem a szorításából. – Mond el Rob miért? Mi a hiba velem? 

Nem szólt semmit sem, csak közelebb jött. Kezét felemelte, majd letörölte könnyeimet. Azonnal hozzábújtam és szorosan öleltem. Nem tiltakozott, hagyta, hogy megnyugodjak. Hátamat simogatta meleg kezével, majd a kanapéhoz húzott és ölébe ültetett. Védelmezett és ez mindennél többet jelentett nekem. 

- Elmeséled mi történt? – hangja halk volt és kíváncsi. Fejemet felemeltem mellkasáról, hogy szemébe tudjak nézni. 

- Ma beszéltem Alexel telefonon. – Fejem lehajtottam, hogy ne keljen a szemébe néznem. – Először Nora beszélt vele és valahogy az vettem ki hogy Alex boldog és jó a kedve, de mikor én beszéltem vele már nem olyan volt. Megkérdeztem, hogy mikor jön haza, mire azt mondta, hogy nem tudja.  Mondtam neki, hogy nem e mehetett volna helyette valaki más mire elkezdett kiabálni, hogy ő azért dolgozik, hogy ilyen házban lakhassunk. És hogy örülök annak, hogy ő nincs itthon mert így…

- Így? – Rob várta a folytatást, de jobbnak láttam nem elmondani nekik. 

- Annyira fájt az, amit mondott. Olyan volt mintha csak egy nyűg lennék neki. Mintha már nem szeretne. Nem akartam Nora előtt sírni. Nem szerettem volna, ha bármit is megsejt ebből, hogy valami baj van, de annyira nehéz volt. És én csak el akartam felejteni egy kis időre mindent. Fejemet nyakába fúrtam, miközben mélyen beszívtam férfias bódító illatát. 

- Arra nem az a megoldás, ha leiszod magad. Te nem vagy ilyen. Lehet, hogy csak egy rossz napja volt. Hidd el, hogy szeret. Hozok neked kávét, hogy meg tudj nyugodni és egy kicsit kijózanodj. Állt volna fel alólam, de én nem szerettem volna. Kezemet arcára tettem és magam felé fordítottam. 

- Nem akarok kijózanodni, mert akkor ezt nem tenném meg – mondtam, majd ajkaira hajoltam. 
Lágyan ízlelgettem ajkait és felszabadultan. Még sosem éreztem ilyet. Csókunkat meg nem szakítva ültem szemből az ölébe, hogy még jobban közelebb lehessek hozzá. 

Kezemmel az inget kezdtem el kigombolni, míg Rob keze a felsőm alá siklott be, hogy hátamat simogassa. Felhagytam a gombokkal és kezem most a hajába túrtam, hogy még közelebb lehessek hozzá. Csípőmet ágyékénak nyomtam, mire belemorgott a csókunkba, de tovább akartam kínozni. 

- Kristen – tolt el magától, de nem hagytam, újra ajkaira tapadtam, most már nagyobb hévvel, de nem sokáig tehettem ezt, mert ismét eltolt magától. 

- Kristen, nem lehet. 

- De miért ne lehetne? Hisz mindig ezt akartad. Itt az alkalom. 

- Akkor sem lehet. 

- De hisz kívánsz, ahogy én is téged. – mondtam, miközben ismét megmozdítottam a csípőmet. 

- Nem erről van szó. Te részeg vagy és ezt nem fogom kihasználni. – Tiltakozott. Belül tudtam, hogy igaza van, de most annyira szabadnak éreztem magam, hogy nem akartam törődni a következményekkel…

- Nem fogsz kihasználni hisz én is szeretném. – Kezemmel mellkasát kezdtem el simogatni, miközben szemébe néztem és egyre közelebb hajoltam hozzá. Lassan csókoltam meg, nehogy ismét eltoljon magától, és nem is tette. Jelen pillanatban nem éreztem semmit sem. Nem volt bennem, hogy ezt nem szabadna, sem semmi. Csak élvezni szerettem volna az estét, egészen addig a percig, ameddig lehet. Talán az alkohol hatása, vagy talán azé, hogy Alexel összevesztem, de élt bennem a düh iránta, hogy így viselkedett és tennem kellet valamit azért, hogy ez elmúljon. Nem csupán azért csináltam, mert fájdalmat akartam okozni Alexnek, amiért így viselkedett. A legfőbb ok nem más volt, mint hogy Robbal szerettem volna lenni, engedni a kísértésnek egyszer az életben.

9. Fejezet



Sziasztok. Na itt is van a fejezet. Nagyon sajnálom hogy csak most hoztam de a héten kezdtem a sulit és mivel délután járok be kevés időm van de próbálok belehúzni és most a hétvégén megírom a fejezetet. Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott komikat és pipákat és nagyon őrűének ha most is kapák.



9. Fejezet

Rob vállán lógva beszélgettem Kellanal, aki igazán szimpatikusnak tűnt. Nagyon kedves és vidám pasi, akivel jól el lehet beszélgetni. Valahogy nem tudtam azon csodálkozni, hogy Robbal ennyire jó barátok, mint ahogy azt Kellan is mondta. Mind a kettőben megvan ugyan ez a vidámság. Kíváncsi lennék milyenek is lehettek mikor kamaszok voltak. Rob viselkedése még most is kiakaszt, mi lett volna akkor. Mindenesetre remélem, hogy fogok még találkozni Kellanel. Nem tudom, hogy milyen messze lehettünk az öltözőmtől, de már kezdett fájni a fejem. 

- Rob tegyél le – kértem, de semmit nem reagált hiába kértem többször is – bár ha jól meggondolom, inkább maradnék. Nagyon jó innen a kilátás a te hátsó feledre – mondtam miközben az említett testrészét néztem majd hirtelen rácsaptam. Kellan hangosan felnevetett míg Rob egy pillanatra megmerevedett. – És ahogy érzem jó formás. – Egy hatalmas mosoly ragadt az arcomra, amit ha akartam sem tudtam volna letagadni. Olyan felszabadító érzés volt ilyet tenni. Mintha minden egyes „rosszalkodásnál” kinyílna a börtön ajtaja. Tudom, hogy ez az érzés nem helyes hisz az életem nem börtön mégis mélyen magamba eldugom ezt az érzést. Nem akarok ilyenkor erre gondolni csak élvezni a „szabadságot”

- Na, ezt jól megkaptad Rob. – hahotázott Kell. Rob morgott valamit az orra alatt, de azt nem halottam, hogy mit. Hirtelen megfordult mire akaratlanul is, de azonnal átkaroltam a derekát, hogy le ne essek. 

- Várj meg itt – mondta Kellanak, majd visszafordult az öltöző ajtójához és bevitt rajta. Éreztem, hogy feszült, amitől megijedtem. Talán valami rosszat csináltam? Nem akartam, hogy haragudjon rám és pont ez az, amit nem értettem. Miért szeretném azt, hogy mindig boldog legyen?
Leemelt a válláról lassan és mikor lábaim földet érték kezeit derekamra csúsztatva húzott magához közel. Szemei ajkamat pásztázták mitől megborzongtam. A gondolat hogy ajkai enyémet érintik boldogsággal és a várakozás izgalmával töltött el. Annyira akartam, hogy majdnem megkértem. És talán ha még pár másodpercig így állunk meg is tettem volna. 

Rob fejét még közelebb hajtotta az enyémhez. Ajkaimon éreztem leheletének édes izét, ami még jobban fokozta a vágyat, hogy megízleljem azokat az ajkakat. 

- Tudod a tied sem semmi –suttogta ajkaimba miközben keze lehaladt hátam mentén egészen le a fenekemre, amit aztán erősen megmarkol. A mozdulata nem volt hatástalan. Testem azonnal felhevült. Még jó hogy Rob most nem akart kínozni, ugyanis eltávolodott tőlem. Aminek egyrészt hálát adtam másrészt azt kívántam bárcsak maradt volna.

- Nagyon jól néztél ki ma azokon a képeken, de ha én lennék a férjed, nem engedném meg – mondta, miközben rám pillantott majd kiment az ajtón válaszomat meg sem várva.

Rob szemszöge: 

Hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki az öltözőből. Annyira jó érzés mikor ezt teszem Kristennel. Mert tudom, hogy én váltom ki belőle ezeket az érzéseket és ilyenkor érzem azt, hogy van remény. Talán szemétnek kellene éreznem magam, amiért ezt teszem, de mégsem tudom. Annyira vonz. Annyira más.

Sok nővel volt már dolgom, amit bevallok nem szép dolog, de mindig úgy voltam, hogy egyszer élünk és mindent ki kell próbálni. Nem törődtem a családommal és a következményekkel, de a tetteim vontak maguk után következményeket. Mindig is tudtam, hogy négyünk közül én vagyok a fekete bárány. És sajnos ezen nem nagyon tudtam sosem változtatni.Gondolataimból Kellan előttem hadonászó keze szakított ki. 

- Látom nagyon elgondolkoztál.

- Igen el. De az most mindegy. Mesélj, mi van veled. Ezer éve nem találkoztunk. – Néztem melák barátomra.

- Hát, nem olyan sok dolog történt veled, viszont ahogy látom elég sok. De most nem nyaggatlak ezzel. Majd később, amikor egy nyugodt helyen leszünk, hisz rengeteg mindent kell elmesélned. Minden szaftos részletet hallani szeretnék majd. – Na, igen semmit sem változott Kell. Ő már csak ilyen, de talán pont ezért is lettünk barátok. 

- Na, gyere, keressük meg Kevint biztosan örülni fog neked. – veregettem vállon majd elindultunk Kevin irodája felé. A folyosókon végighaladva mindenki köszönt nekem. Először nagyon furcsa volt ám mostanra már megszoktam. Éppen a lifthez mentünk, amikor egy csapat bikinis modell haladt előttünk, akik kis mosollyal az arcukon köszöntek nekem. 

- Hát haver neked itt aztán jó életed lehet. Kecskére bízni a káposztát. Gondolom a fele már meg volt. – nézett rám kíváncsian én azonban csak megráztam a fejem. – Na ne, mindegyik? – tágultak ki a szemei, ami igazán vicces látvány volt. Elmosolyodtam, majd válasz nélkül beléptem a liftbe. 

Valójában úgy igazán észre sem vettem a körülötte lévő embereket és azt, hogy mennyit is változtam. Régen valószínűleg úgy lett volna, ahogy Kellan mondja. De most minden más. Nem érdekel senki. Senkit nem látok vonzónak innen. Ha ránézek egy modellre csak egy nőt látok aki szép, de mégsem fog meg. Valami megváltozott bennem mióta itt vagyok, és nem tudom, hogy mi az. Miért érdekel annyira Kristen és miért nem veszek észre más embereket? 

- Valójában senki sem. Talán furcsán hangzik ez neked, aki minden egyes tettemet tudja, de nem érdekel egyik sem. Valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból csak egy valaki érdekel. Egy olyan valaki, aki csodálatos nő. Elbűvöl pillantásával, és mikor szemeibe nézek, mintha egy fekete lyukba néznék, amiből nincs kiút. De mégsem fekete, hanem színes telis-tele érzelemmel melyeknek jelentését megfejteni sem tudod. Egy olyan nő érdekel, aki tiltott mégis mindennél jobban vagyok rá, hogy ez enyém legyen. Mert ha csak egy percre is mikor a karjaimban van, a szívem vágtázni kezd a mellkasomban és olyan dübörgés van, a füleiben mintha ezernyi ló vágtatna el mellettem.  És ez a nő nem más, mint…

- Kristen – fejte be helyettem Kellan. Szemeiben komolyság volt. A mindig vidám arca melyről sosem hervadt le a mosoly most komoly volt. – Talán mindenki tudta, hogy még a te életedben is eljön egyszer ez a pillanat. Még mielőtt hiába kérdeznéd, nem fogok elmondani semmit sem. Ezt nem. Erre neked kell rájönnöd. Mert akkor mikor majd ez megtörténik, leszel csak igazán teljes. Higgy nekem és gondolkozz legalább most az egyszer. – mondata végén kinyílt a liftajtó így esélyem sem volt rákérdezni, hogy mire gondolt. Meg sem várva engem ment egyenesen tovább. Szavai mélyen elgondolkodtattak. Vajon mi lehet az, amire még nem sikerül rájönnöm. Mi az, amitől majd teljes leszek hisz most is az vagyok. De mélyen bennem egy hang azt súgta, hogy ez nem igaz. Egy darabka hiányzik lelkem puzzle darabkájából. De vajon mikor fogom megtalálni az a hiányzó darabot?

Kevin szemszöge: 

Az irodában ülök a székemben és próbálom ismét elzárni magamba a sok haragot, amit már évek óta érzek. Néha olyan mintha perceken vagy másodperceken múlna, hogy ki török e de valahogy mégis sikerül megállítanom a dolgokat és mélyen elzárni magamban. De lelkemet mégis nyomja. A sok hazugság, amiket nap, mint nap mondok. Már nem bírom sokáig. 

Haragszom Robra és bár nem szabadna, de gyűlölöm. Miatta veszítettük el apánkat. És ő még csak semmi megbánást nem is mutat. Hogy tud azzal a tudattal élni, hogy miatta halt meg. Ha rá nézek, agyamat ellepi a vörös köd és legszívesebben rátámadnák, hogy legalább egy kicsit érezze azt a fájdalmat, amit én érzek évek óta magamban.

De ott van a sok harag mellett az is, hogy nem tehetem még jobban tönkre a családot, anyát. Hisz abba belehalna, ha bármi is történne velünk. Hisz neki már csak mi maradtunk.
Mindig én voltam az, aki megfontoltan cselekedett, aki nem járt el bulizni, hogy a családjára tudjon vigyázni mindaddig Rob egymás után vitte a lányokat az ágyába vagy az épp alkalmas helyre egy kis enyelgéshez. De nekem mindig gondolnom kellett arra, hogy a családom ebből ne vegyen észre semmit. Tudom, hogy legbelül szeretem az öcsémet, hisz mégis csak az öcsém, de már évek óta a gyűlölet az, amit érzek iránta, és ami minden mást elnyom. 

Azt hittem, ha idejövünk dolgozni, talán majd minden más lesz, és egy kicsit ős is megkomolyodik, de nem így lett. Neki nem fontos semmi más, csak a nők, akiket meghódíthat. Nem szeretném, ha tönkretenné Kristen házasságát. Nem akarom, hogy még egy életet tönkretegyen. De hisz mit tehetnék én. Én csak a bátyja vagyok. Sosem hallgatna rám. Gondolataimból kopogás zavart fel, aminek jelen pillanatban hálát adtam. Minden gondolatomat, melyek rosszindulatúak voltak mélyen visszazártam magamban. 

- Gyere –szóltam ki hangosan, hogy az ajtó mögött lévő is meghallja. Az ajtó kinyílt, régi jó barátom Kellan állt ott. Öltöny volt rajta, ami mondhatni kicsit komolyabbá varázsolta az amúgy igen komolytalan kinézetét. - El sem hiszem, hogy téged is látni. – Álltam fel a székemből egy hatalmas mosollyal az arcomon. Igazán örülök annak, hogy itt van. Már kisgyerekkorunk óta ismerjük Robbal együtt. 

- Igen látni – nézett rám olyan ”nem szabadulsz tőlem olyan könnyen” nézéssel. - Tudod, nagyon elfoglalt voltam mostanában – komolynak próbáltat tetetni magát mégis látszott, hogy nem az. 

- Gondolom mennyire. Most éppen ki volt az, aki ennyire elfoglalta minden idődet?

- Hát azt majd később megtudod, nem szeretném még elmondani. Csak ha komoly lesz a dolog.

- Csak nem??? – Kérdeztem mire csak bólintott. - Szóval akkor szerelmes vagy?! – Talán még felfogni sem sikerült, hogy ami jó öreg barátunk, aki az öcsémmel együtt már óvodában a csajokat kergette most végre szerelmes lett. 

- Ugyan én sosem. Az nyálas dolog. – Rázta meg a fejét mire elszakadt a cérna és hangosan felnevettem. Azt az arcot többet nem felejtem el az biztos. Rob ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon hozzánk. Értetlenül nézett kettőnkre, hogy mi is történt, mire nagy nehezen ugyan, de elmondtam neki.

- A mi Kellan barátunk szerelmes. 

- Hé, mondtam már, hogy nem vagyok az. – Tiltakozott azonnal, de tudhatta, hogy mindhiába való, nem tud minket meggyőzni, így inkább bevallotta. - Na jó, talán egy kicsit beleszerettem. 

- Egy kicsit? – kérdezte Rob gyanúsan nézve Kell-re

- Jó talán nagyon. És akkor mi van. Nekem is egyszer benőhet a fejem lágya. És ha tudnátok ki az, akkor megértenétek, de bármennyire is szeretnétek tudni, még úgy sem fogom elmondani. Majd megtudjátok, ha itt az ideje. 

- És hol találkoztatok? 

- Már nagyon régóta ismerem csak eddig nem vettem észre, hogy nem csak barátság az, amit érzek iránta és szerencsémre ős is viszonozta. Azt hiszem, én vagyok ezen a világon most a legboldogabb ember. Úgyhogy Rob most már ideje hogy te is megkomolyodj. Már nem vagyunk tinédzserek. Ideje hogy felnőj. 

 - Hahóó amint látod felnőttem – mutatott végig magán az említett. 

- Az meglehet, de ott bent még nincs minden a helyén. – Mutatott Kell Rob fejére. Egyet kell vele értenem. Itt az ideje, hogy Rob is megváltozzon. És még van egy kis remény is hisz ha Kellanak sikerült, akkor Robnak is kell. 

- Jó ezt most hagyjuk, majd később még kitárgyaljátok. Most mesélj, milyen a munka, hogy vannak a szüleid? – Jobbnak láttam témát váltani mielőtt még összevesznek, habár nem tartott volna az sem sokáig. Ők még sosem vesztek úgy igazán össze, és szerintem nem is fognak. 

- Nagyon szeretem a munkám. Talán ennél jobbat nem is találhattam volna. Jól keresek és mindenem megvan, amit akartam. A szüleim jól vannak és megmondták, hogy mondjam meg nektek, hogy látogassátok meg őket, mert már nagyon hiányoztok nekik. 

- Persze. Majd akkor megyünk. Sajnálom, hogy így elhanyagoltunk téged és mindenki mást is, de mostanság eléggé sok itt a dolgunk. – Szabadkoztam, rögtön, mert ezt éreztem helyesnek. Pedig tudtam, hogy Kell az, aki mindezt megérti. 

- Igen Rob már mondta. – Nézett az említettre, de az volt az érzésem hogy több van e mögött, mint az, hogy sokat kelet dolgoznunk. És csak remélni mertem, hogy nem Kristenről van szó. – Anyáék is pontosan tudják, hogy most elfoglaltak vagytok. És nem olyan könnyű átvenni egy cég vezetését még akkor, sem ha egy ilyen kedves és bájos munkatársatok van, mint Kristen – fejezte be Kellan a mondatot. Robra sandítottam, aki csak mosolygott, míg mélyen elgondolkozott magában. 

Kristen szemszöge: 

Amint felöltöztem sokkal magabiztosabbnak éreztem magma, mint abban a bikinikben. Összeszedtem a dolgaimat, majd körülnéztem, hogy nem e hagytam ott valamit. Amikor szemem végigjárt a szobán gondolataimba megjelent a kép, ahogy Rob karjaiban vagyok, miközben szorosan magához ölel. Szinte most is éreztem nyakamon leheletét. Forró testét hátam mögött. Bőröm azonnal libabőrös lett és kellemesen megborzongtam. Ahogy ajkai nyakamat érintették vérem felpezsdült. Gondolatban lejátszottam ez előbbieket. 

Keze hasamat simogatta majd egyre lejjebb haladt testemen egészen a bikini  aljáig. Ott egy percre megállt várva reakciómat majd egyik ujját bedugta alá. Pár másodpercre ismét megállt majd még egy ujját a ruha alá vezette, hogy aztán ismét pár másodpercet várjon mindaddig csinálta ezt, mígnem már az összes ujja a ruha alatt volt. Éreztem hátamnak nyomódó mellkasát, ahogy egyre szaporábban vette a levegőt. Testem felhevült és várta a következő lépést, amire nem is kellett olyan sokat várni. Keze nagyon lassan egyre lejjebb haladt, mígnem elérte legérzékenyebb pontomat. Az érintésére összerezzentem, majd egy nyögés szaladt i a számon. Szorosan tartott karjaiban megvédve attól, hogy összeessek. Keze lágyan kezdett el simogatni egyre jobban felkorbácsolva vágyimat. Ajkai nyakamat kényeztették. Ujjai meg sem álltak. Már nem sok kellet ahhoz, hogy elérjem a mennyországot kezei által. 

Az utolsó pillanatban megráztam fejem, hogy kiűztem belőle az egyre vérpezsdítőbb gondolatokat és képeket. Szemem szorosan összepréseltem. Kezemmel a kilincset szorítottam úgy, hogy az már fájt. Lábaimat szorosan összezártam. Agyam tiltakozni próbált, ahogy testem is újra szerette volna látni képzeletem szülötte képeket. 

Testem az imént átélt képek miatt fel volt hevülve, és muszáj volt leülnöm, hogy meg tudjak nyugodni. Tudtam, hogy vágyok Rob minden egyes érintésére, még akkor is, ha nem szabadna. Annyira kilátástalan minden. Hisz vágyok rá, de nem szabad. Felejtenem kellene, de mégsem tudok. Hisz itt van minden nap a közelembe és mindaddig ameddig ez így van képtelenség, hogy elfelejtsem. Szeretem Alexet, de valahogy már mégsem ugyan az. Az eszem Alex mellett érvel. Míg a szívem már egészen mást akar, egy olyan dolgot, amit sosem engedhetek meg. 

Elhatározottan álltam fel a kanapéról vállamra akasztva a táskámat és indultam ki a szobából többet már vissza sem nézve. Testemet elöntötte a határozottság és végre tudtam, hogy mit kell csinálnom. Csak arra nem számítottam, hogy az oly könnyen jött határozottság milyen gyorsan el is szállhat pusztán egy pillantás miatt.  


Remélem tetszett. Oldalt kitettem egy szavazást hogy ha írtok komit arra válaszoljak e. Kérlek szavazzatok hogy tudjam. Köszönöm.
Puszi
Beky